Az a szokásos ellenvetés, hogy a skandináv országokban nálunk is magasabb a közterhek szintje, legalább három okból helytelen. Egyfelől: a skandináv országok átlátható közpénzügyei teret adnak a „magas adó-magas szolgáltatás” állapotának. Nálunk viszont a közpénzügyek átláthatatlansága és a bizalomhiány ezt valószínűtlenné teszi. Másodszor: kevésbé fejlett országban az optimális adóztatás elvei és a versenyképesség szempontjai alapján egyaránt alacsonyabb közteherszinttel célszerű számolni. Harmadszor: a magyar közterheknek nemcsak a szintje, hanem a szerkezete is hibázik. Sok a kivétel, az elvileg aligha indokolható adómentesség és -kedvezmény. Például még sosem fordult elő, hogy az egészségre egyként káros, viszont állami bevételszerzésre hasonlóan alkalmas bor, sör és pálinka azonos kulcs szerint adózzon. Így pedig a horizontális egyenlőség elve sokszorosan sérül.
Csaba László
TÖRVÉNYESÍTETT KIVÉTELEZÉSEK. Túl kevesen fizetnek túl sok adót, mert sokan törvényesített kivételekkel bújnak ki a közterhek alól, és persze igen elterjedt a sima adókerülés is. A másik oldalról túl sokan vesznek igénybe ellátásokat – a BKV-tól az orvosi rendelőig – anélkül, hogy bármit is fizetnének érte. Az a tény, hogy valaki az átlagbér megkerestével a leggazdagabbak közé számít az adóhatóság számára, már önmagában is abszurd. És akkor még nem ejtettünk szót arról az elmúlt években terjedő gyakorlatról, hogy az adóhatóság és a vámszervek – más állami intézményekhez hasonlóan – késleltetett kifizetésekkel, önkényes törvényértelmezésekkel, rajtaütésszerű föllépésekkel, és sok más, a gazdasági alkotmányosság fogalmába nehezen illeszthető megoldással is segítik az államháztartás egyensúlyának elérését.
Ezért valós társadalmi igényt érzékelnek a hazai közszereplők akkor, amikor a közmegegyezés részévé tették a közterhek csökkentését megcélzó törekvéseiket. Az külön is örvendetes, hogy ezáltal valós gazdasági tények és mindenkit érintő kormányzási visszásságok kerültek a figyelem középpontjába. Az is kedvező, hogy e konkrétumok kapcsán jobban kivehetővé válik az egyes politikai erők profilja, értékrendje, törekvése. Erre bizony nagy szükség van a mindent elöntő „néppártiság”, azaz a mindenkinek mindent, és főleg korlátlan újraelosztást és „ingyenebédet” ígérő populizmus időszakában. Az adó ugyanis nem olyan, mint mondjuk a „magyarságteljesítmény” vagy épp a „szociális igazságosság”, ami mindenkit mozgósít ugyan, de mérni nem lehet. Végre konkrétumokról, számokról, mértékekről, értelemszerűen jövőképekről és ezekhez rendelt értékválasztásokról esik szó.
TÉVES ÖSSZEFÜGGÉSEK. Ugyanakkor e vitának máris jelentkeznek veszélyei, nem utolsósorban az egyes javaslatok környezetükből kiragadott értelmezése és megvalósítása esetén. Utóbbi a mai zűrzavaros közteherviselés kialakulásában is meghatározó volt. Például az az elképzelés, amely a köztehermérséklés és az állami bevételek alakulása közt bármilyen irányú lineáris kapcsolatot tételez föl, és az ebből származandó képzetes jövőbeli bevételt már évekre előre elígérhetőnek/elvesztettnek véli, nem vezet előre. Hasonlóképpen bizonyára végiggondolatlan az a fölvetés, amely a legalacsonyabb kulcs és az átlagjövedelem – agitációs szempontból lényeges, közgazdaságilag másodlagos – kérdését állítja a középpontba, és nem vesz tudomást arról, hogy például az áfa és a szja csökkentése semmiféle foglalkozás-élénkítő és megtakarítás-serkentő hatással nem jár, miközben viszont az amúgy is ingatag államháztartás helyzetét gyengíti, ok és értelem nélkül.
Egykulcsos adót bevezetni ott, ahol a helyettesítő termékek még sosem adóztak egyetlen kulccsal, továbbá, ahol az újraelosztás növelése – a Figyelőben néhány hete közzétett közvélemény-kutatás szerint – a választók többségének kimondott igénye, se nem lehetséges, se nem célravezető. A példák szaporítása helyett talán elég, ha fölhívjuk a figyelmet arra a veszélyre, amely abból fakad, ha a gazdaságelmélet helyes fölismeréseit összefüggésükből kiragadva, politikailag instrumentalizálva használják föl. Ebben az esetben az átfogó reformok társadalmi megalapozása helyett egyszerű bevételi oldali populizmusra váltunk. Ha korábban a közvetlen módon véghezvitt zsebkitömés volt a lényeg, úgy jelenleg ugyanezt tervezik közvetett módon. Ami ugyanúgy képtelenség, mint az örökmozgó vagy a csalódások nélküli emberi kapcsolat.
