Merőben más húrokat penget az euró bevezetését előkészítő konvergencia-program a második Gyurcsány-kormány korábbi gazdaságpolitikai dokumentumaihoz (az Új Egyensúlyhoz vagy a kormányprogramhoz) képest. Az uniónak szeptember elsején átnyújtott tervezet az adóemelésre épülő rövid távú stabilizáció után hirtelen a kiadásmérsékléstől várja a tartós egyensúlyi állapot szavatolását. Minden korábbinál nagyobb jelentőséget tulajdonít az állami elosztó mechanizmusok reformjának. Több területen kilátásba helyezi a liberalizációt, az állami szolgáltatási monopóliumok megszüntetését.
MARTIN JÓZSEF PÉTER, a Figyelõ fõszerkesztõje
KIÁBRÁNDULTSÁG. Borítékolható, hogy a kiigazító csomag utáni példátlan össztársadalmi kiábrándultság után – a radikális baloldali értelmiségtől kezdve az üzleti szférán és a pénzpiacokon keresztül a jobboldali ellenzékig terjed az elégedetlenek tábora – a konvergencia-terv fogadtatása differenciáltabb lesz. Az uniós intézmények az ősz folyamán valószínűleg elfogadják a programot, és így talán sikerül megállítani a magyar gazdaságpolitika további hitelvesztését. Talán elkerülhetjük a valutaválságot és a teljes leszakadást Európa főáramától, talán megszűnhet az a helyzet, hogy a kirívóan magas államháztartási és fizetési mérleghiány miatt szinte minden mértékadó külföldi gazdasági intézmény a magyar gazdaságot látja a legsérülékenyebbnek az unióban (a The Economist nemrégiben Törökországgal és Dél-Afrikával sorolta egy csoportba hazánkat). Van tehát esély arra, hogy ne csússzunk tovább a lejtőn, de biztosíték nincs rá. Ez ma már nem csak a hazai döntéshozókon múlik. Miként egy legyengült szervezetet is hamarabb ágynak dönt a betegség, a világgazdaság bármilyen válságjelensége megrendítheti a megtépázott magyar pozíciókat.
Valami mégis megmozdult a magyar gazdaságpolitikában, egyelőre a szavak szintjén. Szeptemberre az unió és a gazdasági szereplők kritikái nyomán a kiigazító csomagon túlmutató, liberálisabb gazdaságpolitika kontúrjai sejlenek fel. Röpke két hónap alatt a versenyképesebb gazdaság irányába mutató szlogenek egy része programmá érett.
Hogyan álltunk júniusban, az Új Egyensúly program elfogadásakor? Az akkori intézkedések beleillettek a közelmúlt magyar gazdaságtörténetéből jól ismert, az állami rendszerek mechanizmusait érintetlenül hagyó, az adóemelésre, majd osztogatásra épülő „húzd meg, ereszd meg” politikába. A pusztán az adóemelésre épülő stabilizáció – amely szeptembertől hatályos, és konvergencia-program ide vagy oda, az elkövetkező két évben meghatározza a mozgásteret – a magyar gazdaság jelenlegi helyzetében három szempontból is zsákutca.
Először is, visszafogja a gazdasági teljesítményt. Jövőre a kormányzati becslések szerint bő 2 százalékponttal alacsonyabb növekedési ütem várható. (Lassan nem lesz olyan makromutató, amivel ne a sor végén kullognánk a közép- és kelet-európai új uniós tagállamok között. A növekedési ráta sem lesz kivétel egy darabig.)
Másodszor, nagy a veszélye annak, hogy, amennyiben az adóemelés nem párosul azonnal a büdzsé kiadási oldalának reformjával, az addicionális adóforintokkal feneketlen zsákba öntjük a pénzt. A stabilizációs programok terén tapasztalatokkal rendelkező gazdaságpolitikusok többsége – köztük a konvergencia-terv egyik címzettje, Joaquín Almunia, az unió gazdasági és pénzügyi biztosa – meg van győződve arról, hogy a kiadáscsökkentésre alapozott stabilizáció biztosabb és tartósabb. Ha a kiigazítás döntően a bevételnövelésre épül, az felemésztheti a reálszféra tartalékait.
Harmadszor pedig, az adóemelés – ha nem társul a társadalmi attitűdök megváltozásával, amire pedig rövid távon kevés az esély – fekete- és szürkemunkára ösztönöz.
A júniusi kiigazító csomaggal (és az azt megelőző kormányprogrammal) két alapvető gazdaságpolitikai feladat kijelölésével maradt adós a túlságosan is a rövid távú bevétel-maximalizálásra összpontosító kormány: a foglalkoztatás és a munkahelyteremtés problémájának kezelésével és az elosztó rendszerek reformjának részletes akciótervével. A hosszú távú kibontakozást szem előtt tartva a munkaerő-piaci aktivitás növelése az egyik legfontosabb kérdés. Pusztán néhány adatból is látszik, hogy miért! Magyarországon – a Center for European Management Institute (CEMI) adatai szerint – a 4,3 millió adóbevalló közül 1,8 milliónyian vannak minimálbéren bejelentve, ráadásul a fennmaradó 2,5 millió fő közül is 800 ezren dolgoznak a közszférában, tovább apasztva az állami büdzsét. Nagyon rossz – és persze igazságtalan is – az adófizetés szerkezete: kevesen fizetik be az állami újraelosztást szolgáló adóforintok túlnyomó részét.
MAGAS BÉRTERHEK. Ezek a számok azonnali és hathatós gazdaságpolitikai intézkedésekért kiáltanak, amire a konvergencia-program tesz először kísérletet. (Az Új Egyensúlyban még csak utalás sem volt a foglalkoztatáspolitikai kihívásokra.) A gyors reálkonvergenciát – olvasható a szeptember elsején elfogadott dokumentumban – a foglalkoztatás bővülése segítheti elő (a termelékenység növekedése mellett). Mi több, a gazdasági szaktekintélyekből álló Konvergencia Tanács tagjainak javaslatai nyomán az uniós felzárkózó program – időpont-megjelölés nélkül – meglebegteti az adóreform lehetőségét is. Remélhetőleg mielőbb a kormánypolitika szintjére emelkedik az elvonások rendszerének átalakítása, és a súlypont a forgalmi és a vagyonadókra helyeződik, lehetővé téve ezzel a vállalkozásokat megnyomorító, egyszersmind normakerülésre ösztönző magas élőmunka-terhek csökkentését. Ez lenne az egyetlen érdemi gazdaságpolitikai eszköze annak, hogy a lakosság arányában nemzetközi összehasonlításban rendkívül alacsony foglalkoztatotti létszám érdemben bővüljön.
A kormány a jelek szerint számot vetett azzal is, hogy nem elég mechanikusan csökkenteni a kiadásokat és/vagy növelni a bevételeket, mert ettől még a nagy elosztó rendszerek színvonala jottányit sem javul majd, és a hozzáférés sem lesz igazságosabb. A gazdasági szereplők által régóta szorgalmazott – és persze komoly érdekkonfliktusokkal járó – rendszerszerű reformok elindítása nem várhat tovább. A múlt héten elfogadott konvergencia-programban már az olvasható: „Általánosnak tekinthető vélemény, hogy a tartós egyensúly megteremtésének fő eszköze (…) az állam kiadásainak csökkentése legyen.” Csak emlékeztetőül: az Új Egyensúly program intézkedései még túlnyomó részben a bevételeket kívánták maximalizálni. Vagy: „A reformoknak (…) ki kell terjedniük az állami tevékenység szinte minden területére.” Egyszeriben, mintha Almuniát, vagy a kiigazító csomagot bíráló gazdasági elemzőket, vállalatvezetőket, bankárokat hallanánk.
A program akciótervet is tartalmaz, amely konkrét határidőkhöz kötve veszi számba a teendőket az államháztartás minden területén (beleértve az eddig tabuként kezelt nyugdíjrendszert is). Ilyen részletes terv még soha nem volt az elosztó rendszerek hatékonyabbá és igazságosabbá tételére. Igaz, jelen tervezetben is sokszor összemosódnak a célok az eszközökkel – önmagában a tandíj vagy a vizitdíj bevezetése nem tekinthető reformértékű lépésnek a célok és a lehetőségek pontos definiálása nélkül -, valamint hiányoznak a hatástanulmányok is. A konvergencia-program még mindig nem fogható egy részletes cselekvési programhoz, de több a korábban kommunikált lózungoknál. Amolyan tettbeszéd.
FÜTTYKONCERT. A program végrehajtásának legnehezebb része még hátravan. Az útkeresést füttykoncert kíséri. Miközben a befektetők előtt a gazdaságpolitika kezdi visszanyerni a hitelességét, a lakosság bizalma a választások után elillant. Megroppant hitelesség és zuhanó népszerűség közepette kell elmagyarázni – az ellenzéki Fidesz hangos, ám alternatívát nem mutató ellenkezése közepette – a lakosságnak és az érdekcsoportoknak, hogy sürgős, radikális lépéseket kell tenni. Ezek egy része bizony fájni fog.
Az érem másik oldalát (a reformok és a megszorítások hosszabb távú hasznát) ugyanazok a politikusok igyekeznek megmutatni, akik az egyikről éppen most kaparják le a rákent zománcot. Minden maastrichti mutatóról (azaz az államháztartás hiányáról, az államadósságról, az inflációról és a kamatszintről) kedvezőbb képünk volt eddig, mint most. Éppen ezért nincs túl nagy jelentősége annak, hogy az euró-bevezetés céldátuma nem szerepel a programban. Persze mintegy támpontként jól jött volna a piaci szereplőknek a dátum, de az előrejelzésekkel eddig finoman szólva is hadilábon álló kormánytól most, a közös pénz bevezetése előtt négy-hat évvel aligha érdemes bárkinek is azt várnia, hogy a három elbukott céldátum után a negyediket is megjelölje.
Bő öt év felelőtlen és pazarló költségvetési politikáját kellene új pályára állítani, és e folyamatban a szeptember elsején az Európai Bizottságnak átadott dokumentum jó kiindulópont lehet. A startvonal legalább most már a helyén van. El lehet kezdeni a menetelést. Ám az igazi akadályokat még csak most állítják majd fel a változásokban ellenérdekelt érdekcsoportok.
