A szakmainak nevezett vitában nem válik el egymástól világosan, hogy mi a reform célja, milyen lépések vezetnek a cél eléréséhez, az intézkedések nyomán milyen hatásra számíthatunk, és milyen fájdalmas mellékhatásokkal, illetve milyen kockázatokkal jár majd a beavatkozás. Úgy tűnhet, mintha minden egyformán a reform célja lenne: a vizitdíj, a receptdíj, az étkezési hozzájárulás, a fizetős egészségügy, a várólisták, a privatizáció, a hálapénz megszüntetése, a kórházbezárás, a tömeges kórházcsőd, az orvos-beteg találkozások számának csökkentése, a szabad orvosválasztás korlátozása, illetve fizetőssé tétele, a gyógyszerek ártámogatásának változása, a dobozdíj, a gyógyszerek térítésmentességének megszűnése, a gyógyszer-kereskedelem liberalizációja. Ha ezeknek a hatásairól nem összefüggéseiben beszélünk, akkor értelmetlen a vita.
BORSI JÓZSEF orvos, egészségügyi szakértõ, a Hungarotransplant Kht. korábbi igazgatója
A VALÓDI CÉLOK. Mert vajon tovább fogunk élni a vizitdíjtól? Kevésbé leszünk betegek, ha ritkábban megyünk orvoshoz? Gyorsabban gyógyulunk, ha többet kell fizetni a gyógyszerért? Nyilvánvalóan nem. Mégis, azt kellene bizonyítani, miképpen vezet egy jobb egészségügyi ellátáshoz, ha mindezt bevezetjük, vagy megújítjuk. A reform célja ugyanis nem lehet más, mint az, hogy minél tovább és egészségesebben éljünk, s ha betegek vagyunk, akkor a lehető leggyorsabban meggyógyuljunk.
Ezekről a célokról nem szabad elfeledkezni, és éppen azt kellene a vita tárgyává tenni, hogy a külső források bevonására irányuló intézkedések – hiszen lássuk be, erről van szó – képesek-e hatékonyan szolgálni a reform célját. A társadalom, de még az orvosok is, könnyebben megemésztenék a tervezett intézkedéseket, ha az összefüggéseket érthetővé tennék számukra. Például, ha valaki végre ki merné mondani: az állam a rendelkezésekre álló forrásokból csak akkor tudja garantálni a súlyos, életet veszélyeztető betegségek korszerű és hatékony gyógyítását, ha a kevésbé súlyos betegségek gyógyításán spórol.
De tegyük csak fel világosan a kérdést: mi a fontosabb? Vajon elfogadható-e, ha valakinek a csípőízületi műtétjére néhány hónapot várnia kell, és addig együtt kell élnie a mozgáskorlátozottsággal, de ha súlyos balesetet szenved, akkor helikopterrel viszik a jól felszerelt traumatológiai központba, ahol kiválóan képzett, jól fizetett és etikus szakemberek az elérhető legjobb ellátást nyújtják? Azt hiszem, egyszerű a válasz. Világossá kell tenni, hogy az áldozatokért mit kapunk cserébe. Vagyis azt, hogy vállalni kell a kisebbik rosszat, mert a rendszer garantálja a nagyobbik rossz elkerülését. Persze akkor tényleg garantálnia kell!
ESETLEGES ELLÁTÁS. A másik hangsúly a rendszer szón van. Ma ugyanis túlságosan esetleges, hogy ki, hol, milyen ellátást kap. Erről kevesen beszélnek. Van olyan befolyásos ismerősöm, aki – mint a „rendszer” jó ismerője – súlyos krónikus betegségével gondos terv szerint ment kórházról kórházra: Budapestre, vidékre, Ausztriába és Svájcba. Hál’ istennek – de nem utolsósorban az ő bölcsességének és tájékozottságának – meggyógyult egy olyan betegségből, amelyben a többség sajnos belehal. Ő átlátta ugyanis, hogy ahol jó a labor, ott esetleg rosszul felszerelt a röntgen, vagy alkoholbeteg az ultrahangos, ahol pedig jó a sebész, és jó a műtő felszereltsége, ott a patológián vannak bajok. Olyan készülék itthon sehol nincs, amilyen Bécsben, és olyan módszert nálunk nem alkalmaznak, amilyet Svájcban már régóta. Tudta, hová forduljon, ezért gyógyult meg.
És még a komfortról szó sem volt. Pedig annak is hányan esnek áldozatul! Pénzért, szép szobában vásárolnak rossz minőségű ellátást. Tehát a reform célja egy működő, szigorúan, objektíven és nem urambátyám alapon ellenőrzött rendszer kialakítása, amely kellő garanciákat nyújt. Ezekről a garanciákról, a reform tágabb értelméről kellene vitatkoznunk, mert csak így ítélhetjük meg a kockázatokat és a mellékhatásokat.
Az egészségügyi reformról vitasorozatunkban eddig megjelent:
• Sinkó Eszter: Tovább, de hogyan? (2006/31.)
• Kincses Gyula: Nincs ingyenebéd (2006/32.)
• Sereg Mátyás: A jövőt be kell vallani (2006/33.)
• Csaba Iván: Konszen-zusigény (2006/34.)
