Luciano Pavarotti nem ott, hanem Reggio Emiliában debütált, a Bohémélet Rodolfójaként 46 esztendeje – ebben a szerepben lépett fel az Erkel Színházban is 1986-ban -, alig pár évvel az után, hogy a hangszálain képződött csomók miatt még énekesi pályájának megszakítását fontolgatta.
Lehetett volna persze futballkapus is – csupán hét évvel idősebb Dino Zoffnál -, ám a remek labdaérzék mellett abszolút hallással is megáldotta a sors. Pékként dolgozó édesapja kivételes tenorja és lemezgyűjteménye végül hatásosabbnak bizonyult: templomi, majd városi kórista tanárnak készült, közben énekleckéket vett. Harmincévesen már az Egyesült Államokban koncertezett, ahol 1972. február 17-én Az ezred lányának Toniójaként tizenhétszer tapsolták vissza – nem mellesleg azért a bravúrért, amellyel a Donizetti-mű kilenc magas C-t tartalmazó áriáját énekelte. A mutatványt érettebb hanggal aligha ismételhette meg, zenei könnyedsége azonban még három és fél évvel ezelőtti utolsó operafellépésén, a New York-i Metropolitan Operában is érvényesült: a Tosca Cavaradossiját majd’ negyedórás ovációval ünnepelte a közönség.
„Egy zenében töltött élet csodálatos, és én ennek szentelhettem az életemet” – búcsúzik honlapján a maestro.
