Hötzendorfi Konrádnak, a monarchia vezérkari főnökének nevéből alkotta meg a pesti népnyelv az első világháborúban a „kávéházi Konrád” kifejezést. Azokat hívták így, akik a márványasztal mellett „értékelték” a háború fordulatait. Szombaton még a hozzám hasonló – nem kávéházi, hanem szerkesztőségi – „Konrádok” világszerte kételkedtek abban, hogy egyáltalán meg lehet tartani az iraki választásokat a terror és a polgárháborús fenyegetés árnyékában. Sőt: így vélték olyan republikánus elkötelezettségű, hírneves amerikai politikusok is, akik régebben a hatalom asztalánál ültek, és ma éppen tekintélyük okán megengedhetik maguknak a nyílt beszéd luxusát. Egyedülálló volt ebben Henry Kissinger és George P. Shultz (a Nixon-, illetve Reagan-kormány külügyminiszterei) pályafutásának első közös cikke. Így kezdődik: „Az iraki választásokról eddig azt gondolták, hogy a polgárháború betetőzését jelentik. Most úgy tűnik, hogy a kezdetét.”
LAKOSSÁGI BÁTORSÁG. Vasárnap estére kiderült, hogy volt egy tényező, amellyel sem a szerkesztőségek, sem a hatalom asztalánál nem számoltak eléggé: ez az iraki lakosság egy meghatározott részének fizikai elszántsága és bátorsága. Az iraki akció és a Bush-kurzus heves bírálója, a New York Times hétfői kommentárja „meghatónak” nevezte „sok millió iraki bátorságát, akik ragaszkodtak szavazati jogukhoz, noha tudták, hogy a szavazóhelyiségek küszöbén akár erőszakos halál is várhatja őket”. A 70 százalék körüli részvétel – a 36 halott és mintegy 100 sebesült ellenére – e háború sötét történetének egyik biztató, fényes pillanata lehet.
A Fehér Ház sürgősen ki is használta ezt a pillanatot. Bush „átütő sikerről” beszélt. Sőt, kinyilatkoztatta, hogy ez a vasárnap igazolja egész közép-keleti regionális politikáját. Tehát: folytatható az egész régió amerikai érdekek mentén történő demokratizálása, akár katonai módszerekkel is.
A kérdés immár az, hogy a vasárnapi taktikai siker indokolja-e a Bush-kormány stratégiai optimizmusát. Részben igen. Elképzelhető, hogy most jobb esély van a Washingtonban kidolgozott iraki „menetrend” formális teljesítésére. (A most megválasztott 275 tagú nemzetgyűlés augusztus 15-éig kidolgozza az új alkotmány tervezetét. Ezt legkésőbb október 15-éig népszavazásnak kell jóváhagynia. Majd december 15-éig ismét választások következnek, s megalakulhat az állandó kormány.)
Mindez azonban nem ad választ a legfontosabb kérdésre: arra, hogy milyen iraki állam születhet egy olyan képtelen helyzetben, amelyet egyrészt a légmentesen lezárt határok mögött tartott választás amerikai taktikai sikernek tekinthető megtartása, másrészt viszont az állandósult fegyveres belső ellenállás jellemez.
Úgy vélem, csak egy irányból közelíthető meg érvényes válasz: az iszlám többségi (szunnita) és kisebbségi (síita) ágának konfliktusán keresztül. Ennek a „hitvitának” az emlegetése az iraki konfliktus kezdete óta közhely. Eredetéről és véres mélységeiről azonban nem esik szó. Nagyon vázlatosan: a vallásalapító Mohamed halála után utódlási harc robbant ki, amelynek egyik főszereplője Ali, a próféta veje volt. Az ő támogatóit nevezték síitáknak (si’at Ali – Ali pártja). Ali az utódlási harcban, 656-ban a fiatal Iszlám sorrendben negyedik kalifája – egy személyben világi és vallási vezetője – lett. Ám 661-ben meggyilkolták. A síiták azóta úgy vélik, hogy csak Ali egyenes ági utódai lehetnének az iszlám világ vezetői. Ez sohasem vált valóra, és a több mint 1300 éve tartó, elvakult gyűlölettel terhes kisebbségi lét a pragmatikusabb szunnita többséggel szemben a síitákat az iszlám fundamentalizmus militáns híveivé tette.
IRÁN NYOMDOKAIN? A síiták csak két országban alkottak többséget: a nem-arab Perzsiában (Irán) és Irakban. Iránban a sah modernizáló diktatúrája nyomta el őket, Irakban Szaddam szunnita elitre támaszkodó diktatúrája. A sah bukása után Iránban létrejött a síita főpapi rend fundamentalista állama. Irakban Szaddam bukása óta Washington csak a 65 százalékos többséget alkotó síitákra támaszkodhat – anélkül, hogy ismerhetné vezetőik igazi szándékait és távolabbi törekvéseit.
A vasárnapi választáson tömegesen csak az autonómiára (vagy elszakadásra?) összpontosító kurdok és a szunnita merénylőkkel dacoló síiták szavaztak. Nem tudhatja ma még senki, hogy „Ali pártjának” történelmileg determinált fundamentalizmusa érvényesül-e. A Kissinger-Shultz páros azért számol így: „Iraki politikánk csak akkor mondható majd sikeresnek, ha a szunnita diktatúrát nem váltja fel a síita teokrácia diktatúrája.”
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
