a privatizációról retorika volt-e vagy gazdaságpolitika? Amennyiben az előbbi, kézlegyintéssel akkor sem lehetne elhessegetni a magánosítást követően a javakat nemzetgazdasági érdekre hivatkozva szépen visszakérő állam (rém)képét. Közép-Európában, ahol a lidérc alig fél évszázada még valóság volt, s ahol a tulajdonszerzés élménye friss, ráadásul a társadalom számottevő részét eddig érintetlenül hagyta, különösen nem szabad ezzel játszani. Konkrét privatizációs ügyletek jogszerűségét megkérdőjelezni, megalapozott gyanúra építve korrupciót kiáltani, vagy meghatározott ágazatokban akár az állami visszavásárlás ötletét felvetni minden bejáratott demokráciában elfogadott jelenségnek számít. De magát a privatizáció fogalmát nem züllesztheti szitokszóvá egyetlen mértékadó politikus sem. Márpedig az orbáni szavazatmaximalizáló lendület jó ideje egyensúlyoz a nyílt tőkeellenesség határán. Nem csoda, ha adott környezetben a szónok végképp felülkerekedik a politikuson, és olyan kijelentések is elhangzanak, amelyek utólagos kozmetikázásra szorulnak.
Orbán Viktornak azonban emlékeznie kell arra, hogy egyes legendás mondataitól milyen nehéz visszatáncolni, és meggyőzni a külföldi befektetőket, partnereket arról, hogy mindez csupán a belpolitikai koreográfia része. De ha igaz is, amit a pártelnök egy már „kozmetikázó” nyilatkozatában mondott (miszerint a befektetők ismerik a Fideszt, tudják, mire számíthatnak), akkor is zavarba ejtő lehet, hogy az állam szerepéről, szabályozó eszközeiről, lehetőségeiről itt-ott elejtett megjegyzései mindinkább átgondolt gazdaságfilozófiává kezdenek összeállni. Ebből pedig ismétlődően az jön elő: dehogy vonul ki az állam a gazdaságból, éppen hogy tettre kész marad. Odafigyel állampolgáraira. Megvédi őket a tőke túlkapásaitól. Gondoskodik róluk.
Miközben azonban a Fidesz elnöke elméleti alternatívát állít fel a liberális gazdaságpolitikával szemben, nem beszél ennek gyakorlati következményeiről. Az egyre szélesebb körben beavatkozó, mindenkiről mindig gondoskodó állam kiterjedt bürokráciával és a közteherviselés magas szintjével jár. Nemcsak nálunk, de szerte Európában egyre nyilvánvalóbbá vált az elmúlt években, hogy ez a modell megbukott. Az elmúlt hónapokban egyes vezető ellenzéki gazdaságpolitikusok megnyilatkozásaiból úgy tűnhetett, hogy a választásokra készülődő Fidesz hajlandó szakítani a kádári nosztalgiázásra hajazó retorikával, s a radikális adócsökkentés, a mélyreható államháztartási reform jelszavait helyezi előtérbe. A kampánylogika és a távlatos választási program követelményei azonban a jelek szerint nehezen egyeztethetőek össze a párton belül.
Igaz, a kormányzat is feladta a magas labdát privatizációs ügyekben. A Malév újabb, sikertelen eladási kísérlete vagy azzal magyarázható, hogy visszariadtak a lehetséges politikai utóharcoktól, vagy azzal, hogy a kormányzati berkekben is jelentős erők ódzkodnak a privatizációtól. A pénzügyminiszter értelmezése – miszerint az értékesítés túlzott mértékben a politika kereszttüzébe került, ezért zárult eladás nélkül a tranzakció – egyik lehetőséget sem zárja ki. Az ellenzék talán nem alaptalanul vonta le azt a következtetést, hogy elég egy kis álbotrányt gerjeszteni a kormány elbizonytalanításához. Pedig utólag Orbán Viktor már nem is említette a Malévet az elkótyavetyélésre szánt koronaékszerek között.
A légitársaság körüli hajcihő így a jelek szerint csak a felvezetése volt a sokkal nagyobb tétnek tartott Budapest Airport Rt. körüli csatának. Egyelőre nyitott kérdés, hogy a második körbe bekerült ajánlattevők miként használják majd ki Orbán Viktor szavait a vételár mérséklésére. A Malévnél történtek után azt sem lehet egyértelműen kizárni, hogy az esetlegesen megcsappanó ajánlatok kínálnak majd ürügyet a kormánynak a tender elnapolására, a várhatóan csak fokozódó politikai vihar kikerülésére.
Ámbár a reptér kapcsán százmilliárdokkal magasabb összegről van szó, mint a légitársaság esetében, sőt az is elképzelhető, hogy a két privatizáció egymásba kapcsolódik. Akár sikertörténet is lehet a vége: átlátható értékesítés, az államadósság csökkentésére szánt, rekordösszegű privatizációs bevétel, megbízható befektető, aki haladéktalanul hozzálát a remélt készpénzforgalom biztosításához szükséges fejlesztésekhez.
Márpedig ha így lenne, a választásokat követően aligha lesz majd politikailag kifizetődő ismét napirendre venni a mostani privatizációk ügyét. Bármit kelljen is még addig elszenvednie a pártszónokoktól a befektetőknek és az egyszerű állampolgároknak.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
