Igencsak morózus hangulatban búcsúzott az Európai Unió az óévtől 2003 decemberében. Az európai alkotmány elfogadására tett első kísérlet látványos kudarcot vallott és egy ideig az sem tűnt lehetetlennek, hogy Európa, még mielőtt a küszöbön álló új esztendőben újraegyesülne, több részre szakad. A rosszkedvet csak fokozta, hogy Franciaország és Németország hatékony közreműködésével az EU sutba dobta az euróövezet, azaz a Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) tartópillérének számító stabilitási és növekedési egyezményt, meglehetősen bizonytalanná téve a jövőt.
VÉSZMADARAK. Egy év elteltével azonban az időközben 25 tagúra bővült EU-nak több oka lehetett az elégedettségre, hiszen nem csak a múlt évi kötelező penzumot teljesítette, de még a jövőjét befolyásoló döntésekre is futotta az erejéből. A 2004-es év döntő fejleménye a bővítés volt, amelytől előzőleg számos régi tagállam politikusai és polgárai nagyon féltették az unió vívmányait. A vészmadaraknak szerencsére nem lett igazuk, mert a tíz újonc beilleszkedése minden várakozáson felül zökkenőmentesen ment végbe. Eddig fel sem merült, hogy az új tagokkal szemben védelmi rendszabályokat vezessenek be, amire a csatlakozás után Brüsszelnek még három évig lehetősége van. Az az aggodalom sem bizonyult megalapozottnak, hogy az EU régi és új tagállamokra szakad, ahol utóbbiak másodosztályú tagként tengetik majd az életüket. Az unió működése sem bénult meg a korábbinál tízzel több taggal, mert a gyakorlatban kiderült, hogy 25 ország önmagában még nem jelent 25 különböző álláspontot.
A közösség tétova és vontatottan haladó gazdasági reformjaiba ugyanakkor számos jel szerint máris lendületet hoztak az újonnan csatlakozott országok. Tehették, hiszen lassan másfél évtizedes tapasztalattal rendelkeznek a gazdasági átmenet terén. A tagság első bő féléve az új tagállamokban, így Magyarországon is, nagyjából azt hozta, amire számítani lehetett. A belépés az állampolgárok mindennapi életében nem idézett elő érzékelhető változást, miközben a gazdasági szereplők közül egyesek már érzik a tagság előnyeit – mások pedig a hátrányait. Egy közelmúltban készült Eurobarométer-felmérés szerint a magyarok közel fele gondolja úgy, hogy számára előnyökkel járt az uniós csatlakozás.
A Figyelő csapata is azok közé tartozott, akik egy évvel ezelőtt elsősorban a mezőgazdaságot féltették a csatlakozástól, és a közösségi támogatások felhasználását tekintették a tagság megítélése szempontjából a kritikus kérdésnek. Tény azonban, hogy az első év végén a magyar gazdák túlnyomó többsége nem égetett uniós zászlókat, bár a csatlakozás óta eltelt rövid időből hiba lenne messzemenő következtetéseket levonni. Figyelemre méltó, hogy amióta megnyíltak a brüsszeli pénzcsapok, a korábban az EU-ra kígyót-békát kiáltó lengyel gazdák is sokkal csendesebbek lettek. A közösségi források felhasználásának mérlege egyelőre nem áll rendelkezésre, de az áthúzódó kötelezettségvállalások miatt úgyis csak hároméves idősíkban lehet majd igazán reális képet alkotni.
ELNÖKÖK ÉS TAGOK. Svéd diplomaták között az a mondás járja, hogy az ország csak akkor vált igazán az EU tagjává, amikor először látta el a soros elnökségi teendőket. Ha ez igaz, akkor hazánknál csak 2011-ben következik be ez az állapot. Magyarország a napokban véglegesített menetrend szerint ugyanis akkor lesz először tagja egy csoportos (!) EU-elnökségnek.
Valójában az uniós tagságra való ráhangolódás részben már meg is történt. Az új tagok gyors beilleszkedését megkönnyítette, hogy 2004 különösen mozgalmas év volt az Európai Unió életében. Alig lépték át a küszöböt, máris nyakukba szakadt az európai parlamenti választás és az európai alkotmány elfogadása. Az alkotmányos szerződés, ha el is marad a kezdeti ambícióktól, az eddiginél hatékonyabb döntéshozatali mechanizmust hoz létre, és a közös külügyminiszteren, valamint az önálló védelmi politikán keresztül nagyobb világpolitikai súlyt adhat a huszonötök uniójának. A rengeteg energiát felemésztő alapdokumentum ratifikálása ugyanakkor fokozottan nehéznek ígérkezik, hiszen 11 országban a szavazópolgárok referendumon döntenek a sorsáról. Nagy-Britannia esetében sok elemző szerint nem egyszerűen a brit kormány által sem szívlelt alkotmány életbe lépése a tét, hanem egy esetleges „nemmel” maga a szigetország uniós tagsága kérdőjeleződhet meg. Magyar szempontból viszont sikert (is) hozott az alkotmányozó folyamat, hiszen a dokumentumba az európai alapértékek sorában bekerült a kisebbségekhez tartozó személyekre – köztük a nemzeti kisebbségekre – való hivatkozás, ami akár egy távoli jövőben megvalósuló uniós szintű kisebbségvédelmi rendszer kiindulópontja is lehet.
A mögöttünk hagyott év nagy nyertesének a választások előtt még lekezelt Európai Parlament bizonyult. Az intézmény fennállása óta először mutatott fel piros lapot egy beiktatás előtt álló Európai Bizottságnak. Az európai parlamenti demokrácia kialakulásának lényeges pillanata volt ez, amelyet követően a tagállamokból álló Tanácsnak egyre jobban számolnia kell az egyetlen demokratikusan, közvetlenül választott páneurópai testülettel. A sarjadó uniós demokrácia egyértelmű jeleként az Európai Parlament falai között is egyre markánsabb a pártpolitizálás, amit az új tagállamok otthonról túlfűtött politikai hangulatot magukkal hozó képviselőinek jelenléte még jobban felpezsdített. Az európai szintű pártpolitizálás elől a legfőbb uniós döntéshozó grémium, a Tanács sem mentes. Politikusok szerint ugyanis az állam- és kormányfők között is egyre jobban számít az, hogy ki melyik pártcsaládhoz tartozik.
Az előző évekhez hasonlóan tavaly is az európai gazdaság várakozáson aluli teljesítménye keltette a legnagyobb csalódást, amiért a kedvezőtlen külgazdasági helyzet (az amerikai ikerdeficit és az eurónak a dollárral szembeni árfolyamrekordja) mellett a lisszaboni versenyképességi program lassú és következetlen végrehajtását okolják. A Wim Kok egykori holland miniszterelnök által ősszel készített jelentés célja a folyamat felrázása volt, elsősorban a kutatás és az innováció középpontba állításával, valamint a belső piacon még meglévő akadályok lebontásával. A lisszaboni stratégia sikeres végigvitelét tekinti legfontosabb feladatának a José Manuel Durao Barroso vezette új Európai Bizottság is – csakhogy ebbe már az elődje bicskája is beletörött, hiszen a megoldás kulcsa a tagállamok kezében van.
A gazdasági diszharmónia az Európai Unió 2004-ben kezdődött pénzügyi vitájára is rányomja a bélyegét. A nettó befizető országok szerint ugyanis az nem járja, hogy miközben a saját költségvetésükben éppen szorosabbra húzzák a nadrágszíjat, az uniós kiadások számottevően növekednek. Ezzel együtt sem szükségszerű, hogy 2007 és 2013 között az új tagállamok ne kapják meg a felzárkózásukhoz nélkülözhetetlen közösségi forrásokat. Magyarországra például a bizottság javaslata alapján éves szinten 3,5 milliárd eurós strukturális és kohéziós támogatás jutna.
TERROR. Volt egy másik meghatározó élménye is a 2004-es évnek: a március 11-i madridi vonatrobbantás. E véres merénylet hatására a tagállamok még szorosabbra fűzték az együttműködésüket a terrorizmus elleni küzdelemben. A terrorveszély és az illegális bevándorlás hatására az oly sok éven át akadozó bel- és igazságügyi együttműködés mára az európai integráció legdinamikusabban fejlődő területe lett. Igaz, ezzel párhuzamosan polgárjogi csoportok attól tartanak, hogy a terrorizmus elleni háború az Egyesült Államokhoz hasonlóan Európában is az emberi szabadságjogok korlátozásához vezethet.
Hosszú távú következményeit tekintve az elmúlt esztendő legfontosabb döntése mindenképpen annak kimondása volt, hogy az unió megkezdi a csatlakozási tárgyalásokat Törökországgal. Ha minden igaz, a tárgyalások 2005. október 3-án startolnak. Bár rengeteg ellenérv szólt a török kérelem ellen, az EU végül, ha vonakodva is, a stratégiai, geopolitikai megfontolásokat részesítette előnyben, amikor zöld utat adott a hatalmas eurázsiai országnak. A török tagság perspektívája egy sokak által megálmodott, területileg (és kulturálisan) behatárolt, belülről egységes politikai unió végét is jelenti. Törökország tényleges belépése persze még legalább egy évtizedig nem lesz napirenden. Ám e döntéssel az EU új távlatokat nyitott, és ki tudja, a mostani elutasító retorika ellenére talán meg sem áll Ukrajna – és akár Oroszország – befogadásáig. Ha így lesz, az már egészen más unió lesz, mint amit 2004-ben láttunk.
