Ön a Magyar Kajak-Kenu Szövetségnek is az elnöke, márpedig e heti szingapúri ülésén a Nemzetközi Olimpiai Bizottság könnyen úgy határozhat, hogy 2012-től ez a sportág kimarad az ötkarikás játékok programjából. Elképzelhető ennek megakadályozására egyfajta uniós lobbizás?
„Néha úgy érzem, hogy szót tudunk érteni, néha pedig megdöbbenek a demagógián.”
– Ez már meg is történt. Ullrich Feldhof, a nemzetközi szövetség német elnöke nagyon befolyásos sportpolitikus, és ő maga szervezte azt az összefogást, hogy a döntőbizottságban Európát képviselő tagok lehetőleg ne támogassák a sportág háttérbe szorítását. Ebben a kérdésben aránylag nagy konszenzus van az unión belül a régi és az új tagok között.
– Nos, ha eredménnyel jár a lobbizás, az jó példa lesz arra, hogy ha több ország összefog, nagyobb az esélyük a sikerre. Nem gondolja, hogy ha a Budapesti Kompromisszumnak elnevezett, hároméves átmeneti EU-költségvetésről szóló javaslattal akár a visegrádiak, akár az unió új tagjai közösen állnak elő, azt komolyabban veszik Brüsszelben, mint a magyar improvizációt?
– Semmiképpen sem nevezném a javaslatot improvizatívnak, hiszen az európai szocialista kormányfők és pártvezetők előtt hangzott el, ráadásul egy olyan pillanatban, amikor az elmúlt időszak kudarcai után minden tagország keresi, milyen kompromisszumot lehetne kötni. Ez a magyar javaslat egyértelműen és nagyon kategorikusan azt tartalmazza, hogy ha nem jön létre egyezség a hétéves uniós költségvetésről a brit – és az azt követő – féléves elnökség alatt, akkor szükség volna egy átmeneti költségvetésre, egy jobbra, mint amit az jelentene, ha a 2006. évit kellene görgetniük tovább az újonnan csatlakozó országoknak. Semmi sem indokolja, hogy a Visegrádi Négyek – a következő ülésükön szintén részt vevő szlovénekkel és osztrákokkal együtt – ne tudnának mellé állni ennek a javaslatnak. Ezzel kapcsolatban a miniszterelnök is úgy fogalmaz, hogy ez csupán az előremenekülés forgatókönyve. Ezen belül Magyarországnak van egy nagyon fontos tennivalója: az eddig elért pénzügyi pozícióját akkor is tartania kell, ha hároméves lesz a költségvetés, illetve majd az azt követő időszakra szóló, végleges – minden bizonnyal más szerkezetű, más hangsúlyokat tartalmazó – büdzsé esetében is.
– Mit gondol, szükség lesz vészforgatókönyvre?
– Budapestre látogatott a brit miniszterelnök-helyettes, s itt volt az európai ügyekkel foglalkozó francia miniszter asszony; e két ország köztudottan a két legnagyobb ellenfél ebben a vitában. Mindketten azt mondták, hogy a kompromisszum érdekében készek egy nagyon nyílt és nagyon tisztességes vitára. Francia részről úgy fogalmaznak, hogy ha stabilizáltuk a költségvetést – ami mellesleg Magyarország érdeke is -, akkor hajlandók újra vitát nyitni az agárpolitikáról, de csakis egy már elfogadott költségvetés mellett, nem helyette. A Blair-féle brit koncepció is azt mondja, hogy igen, stabilizáljuk a költségvetést, ám London akkor járul ehhez hozzá, és akkor hajlandó lemondani dolgokról, ha a pontos útját felvázoljuk a kompromisszumnak. Hadd mondjam meg, hogy Magyarországnak igen nagy esélye van arra, hogy jelen legyen az európai politikai színtéren. Miután a francia agrárpolitikai koncepciót jól ismerjük, és az számunkra hasznos, egyben az európai gazdaság dinamizálásáról, a versenyképesség növeléséről szóló brit koncepciót is jól ismerjük, és az számunkra szintén hasznos, ebből adódóan a magyar politika jó kompromisszumteremtő erő lehet az unióban.
– Megfordítanánk a kérdést: a magyar gazdaságpolitika fejlődése, miként a velünk együtt csatlakozott országoké is, jobban kötődik a blairi koncepcióhoz, ugyanakkor a mezőgazdaság helyzetéből adódóan megértést kell tanúsítanunk a francia igényekkel szemben. Milyen kompromisszum születhet ebből?
– Mindenekelőtt az, hogy a mezőgazdasági támogatást nem szabad segélyként fölfogni. Emellett mély meggyőződésem, hogy az agrárgazdaság fejlesztésén, tehát az agrárpolitikán belül is a versenyképességnek kell állni az első helyen. Az agrárpolitikán belül is azt a helyes arányt kell megtalálni – ma ez messze nincs meg -, amely a vidékfejlesztés és a konkrét agrártermelés között az egészséges egyensúlyt jelenti. Ezért tehát az agrárpolitika hangsúlyainak átrendezése igenis lehet nagyon komoly magyarországi érdek.
– Amit Ön most fölvázolt, az távol áll a közvetlen kifizetések folytatását szorgalmazó francia állásponttól…
– Amit én most fölvázolok, az távol áll minden hivatalos politikától. A hivatalos politika természetesen nálunk is az, hogy a magyar gazdálkodó mihamarább ugyanolyan versenyhelyzetbe kerüljön a támogatások tekintetében, mint a francia vagy a dán. Én a magam részéről azt az alternatívát mondom el, amelyik – a fentiek elfogadása mellett – kompromisszumot képes létrehozni a versenyképesség fogalma, az agrárpolitika és a legelmaradottabb térségekkel, köztük Magyarország egyes, komoly problémákkal küszködő régióival szemben megnyilvánuló szolidaritás, tehát a felzárkóztatás között. Ez egy kompromisszumos keret. De hadd mondjak ehhez még egy példát. Az a bizonyos lisszaboni folyamat, amely megpróbál egyensúlyt találni a makrogazdasági fejlesztés – ez alatt ez esetben a stabilitási paktumban megfogalmazott pénzügypolitikát értem -, valamint a mikrogazdasági és a vállalati környezet, végül pedig a foglalkoztatás, a felzárkóztatás között, nos ez lehet a jövőben egy olyan általános kerete az Európai Uniónak, amelynek a többi politikát alá kell rendelni. A lisszaboni folyamat azonban nem képes végigjárni az utat, hogy ha a költségvetésnek mindenekelőtt a versenyképességről, gazdaságfejlesztésről szóló oldalain nem lesz egy egészen másfajta koncepció. A britek ezt a másfajta koncepciót szeretnék. Ehhez mi is hozzá tudunk járulni.
– A britek pedig ahhoz, hogy hozzájussunk a várt uniós támogatásokhoz. A miniszterelnök például egy interjúban határozottan közölte, hogy Magyarország a következő tíz évben 750 milliárd forint támogatásra számíthat az uniótól. Ha nem lesz hétéves költségvetés, miből?
– Itt egy gépelési hiba lehet, mert ez sokkal inkább 7500 milliárd. Ami pedig a kérdés lényegét illeti, arról mindenki meg van győződve, hogy a jelenlegi pénzügyi keretek nagyságrendileg nem fognak változni. Ebben a huszonöt tagország mindegyike alapvetően egyetért. Tehát ha Magyarország most arra számít, hogy 7500-8000 milliárd forint között lesz a teljes finanszírozás, akkor ebben nem lesz nagy változás.
– Ha a várható uniós pénzek nagyságrendjét továbbra is adottnak vesszük, akkor hogyan alakul a hazai tervezés menetrendje?
– Már elkezdődött a fejlesztési koncepció társadalmi vitája, s szeptemberben a parlament elé terjesztjük magát a koncepciót, amely a lehetőségek, javaslatok nagy tárháza. Közben az egyeztetésekkel párhuzamosan készítjük azt a stratégiát, amely a pénzeket leköti, koncentrál, a célok között rendet teremt. Ez nyitott tervezési folyamat, amelyben a politika, az ellenzéki pártok is véleményt tudnak nyilvánítani. A stratégiai munka így az év végére, októberre, novemberre elkészül.
– Vagyis továbbra is tavasszal, még a választások előtt szeretné a kormány Brüsszelbe eljuttatni a második Nemzeti Fejlesztési Tervet?
– Azt kell alapul venni, hogy 2007-ben el kell indulnunk. Ráadásul az operatív programok startjától kezdve az előkészületek ráfordításai már elszámolhatók azokban a projektekben, amelyeket el fogunk fogadni. Tehát ha a 2007-ben induló projekteket mondjuk 2006 február elején elfogadná az EU, akkor attól kezdve a teljes ráfordításainkat el tudjuk számolni. Most 27 milliárdot költünk a projektek előkészületeire, ez a jövőben csak folyamatosan nő, de nemcsak nálunk, hanem az önkormányzatoknál és más szférákban is. Elemi érdekünk, hogy mihamarább eljussunk abba a stádiumba, ahol a ráfordításainkat már 2007-től refinanszírozzák. Azért is kell az általános célokban megegyezni, mert azután a stratégiai referenciakeretet, a főbb programirányokat már senki nem tudja megváltoztatni. Ez nem azt jelenti, hogy a részletes programkidolgozásokba 2007 januárjáig ne lehetne rendkívül sok plusz, egyedi elemet belevinni, hiszen ebben az unió most jóval nagyobb mozgási szabadságot ad az egyes tagállamoknak, mint eddig. Ám az, hogy hány százalékát fordítsuk a pénzeknek infrastruktúrára, oktatásra, egészségügyre – vagyis az összes fő arány – el fog dőlni addigra.
– És ezekben születhet kompromisszum a hazai politikai erők között?
– Nagyon vegyesek a politikai tapasztalataim. Néha úgy érzem, hogy szót tudunk érteni, néha pedig megdöbbenek a demagógián, amely az előkészületeket övezi. A baj az lesz, ha mindez elbizonytalanítja a vállalkozókat, az önkormányzatokat, azokat, akiknek pályázniuk kell a pénzekért.
– De a pályázók önbizalmát az sem erősítheti, ha tizenkét hónapig kell várni a megnyert támogatás kifizetésére, mint arra konkrét példákat tudunk mondani. Mennyire általános ez a jelenség?
– Nagyon szűk körről lehet szó, hiszen mindkét fél érdekelt a mielőbbi kifizetésben. A hároméves pénzügyi keretnek egyébként a 60 százaléka már le van kötve és 45-50 százalékát szerződés is rögzíti. Az, hogy tizenkét hónapig valaki nem kapta meg a jogos pénzét, csak akkor lehet, ha nem nyújtott be valamilyen szükséges igazolást vagy számlát.
– Ám ha az adminisztráció már felveszi a tempót, akkor miért van az, hogy a 2004 és 2006 közötti kohéziós pénzek is veszélybe kerültek az előkészületek lassúsága miatt?
– Nem tagadható, hogy valóban nagy nehézségek vannak ezen pénzek felhasználásával, csakúgy, mint a többi újonnan csatlakozott, illetve régebbi uniós tagállam esetében. Hihetetlenül sok gond van az engedélyeztetés fázisában, érdekeket sért, fellebbezések sokaságával kell számolni: gondoljunk csak a Budapestre tervezett északi Duna-híd budai útelvezetési dilemmáira. A környezetvédelemi projektek között akad olyan, ahol 10-15 havi csúszás van, de ezeknél esetenként 60-150 önkormányzat áll össze a megvalósításra.
– Ezek után tudja-e garantálni 2009-re például a csepeli szennyvíztisztító elkészülését uniós pénzekből?
– Ez az Európai Unió kohéziós alapjának a legnagyobb beruházása. Nincs tapasztalat ezen a téren, ráadásul több elemből tevődik össze. Nagyon bizonytalan volt az előkészületek első két-három éve. Az a probléma, hogy nem képesek az önkormányzatok a felelősséget megfelelően koncentrálni. Most már viszont a feladatnak van egy egyértelmű irányítása, miniszteri biztosa, aki mindenfajta segítséget megkap. Induljunk ki abból, hogy ha sikerül ebben az évben elbírálni a tendereket és leszámlázni a pénzeket, az önmagában 40 milliárd forint értékű eredmény lehet.
