Az Önhöz hasonlóan szintén Nobel-díjas Paul A. Samuelson egyik esszéjében feltette a kérdést: van-e élet a Nobel-díj után?
– Természetesen, hiszen itt vagyok. Olyan az egész, mint egy varázsszőnyeg: rengeteg lehetőség nyílik ki, rengeteg helyre utazik az ember. Néha elgondolkodom arról, hogy mikor érek vissza a földre.
– A Nobel-díjhoz vezető út azonban nem volt kacskaringóktól mentes, hiszen diplomáját még fizikusként szerezte…
– Mindig is fizikus akartam lenni, ezért választottam ezt a szakot. Egy idő után azonban úgy döntöttem, nem akarok olyan dolgokat kutatni, amit a világon csak tíz ember ért meg.
– A közgazdaságtanban kisebb a szakadék az elmélet és a gyakorlat között?
– Létezik ez a szakadék, de az a téma, ami engem érdekel, pont félúton van az elmélet és a gyakorlat között. Szeretem úgy gondolni, hogy magas szintű közgazdasági és statisztikai elméletet alkalmazok olyan problémákra, amelyek valóban érdeklik az embereket.
– A gyakorlatban mennyire hasznosítják az Ön tudományos eredményeit?
– A pénzügyi kockázatkezelők mindennap kiszámolják a kockáztatott értékeket, és ezen számítások jórészt olyan eljárásokra épülnek, amelyeket én fejlesztettem ki. Szerintem rengeteg pénzügyi szakember használja ezeket az eljárásokat.
ROBERT F. ENGLE
• A ma 63 esztendős amerikai tudós; fizikusként diplomázott és a szupravezetők területén is végzett kutatásokat, amikor hirtelen váltással a közgazdaságtannál kötött ki. Oktatói pályafutását a Massachusetts Institute of Technologyn kezdte; a hetvenes évek második felétől San Diegó-i University of California oktatójaként dolgozott, majd a New York University következett.
• 2003-ban, a walesi születésű brit Clive W. J. Grangerrel közösen kapta meg a közgazdasági Nobel-díjat.
• A professzor – akinek a felesége magyar származású – a napokban előadást tartott a Collegium Budapestben, illetve a Budapesti Corvinus Egyetemen.
– Hatalmas volt a fejlődés ezen a téren. Az első cikkem tulajdonképpen egy ajtót nyitott ki. A statisztikusok és a pénzügytan szakemberei számtalan új modellt alkottak azóta. Ezek közül jó néhányat széles körben használnak, némelyeket pedig speciális esetek kezelésére vesznek igénybe. Szóval úgy látom, hogy egyre jobb volatilitás-modelleket hoznak létre és más irányba is elindult a kutatás: egyre jobb minőségű adatokat gyűjtenek, és így javíthatják az előrejelzéseket.
– Megváltozott-e a pénzügyi kockázat mértéke vagy szerkezete az elmúlt évtizedekben?
– Nos, mindig fennáll a kérdés, hogy a múlt mond-e valamit a jövőről, és még inkább igaz ez a pénzügyek esetében, mint más területeken. A változások mellett az emberi tanulás is befolyásolja a jövőt. Tapasztalataim szerint a volatilitás modelljei hosszabb időtávon is elég stabilak. Részben azért, mivel egy jó modell nem mondja meg, hogy melyik részvényt vegyük meg, vagy melyiket adjuk el, hanem a kockázatot méri, ezért nem változik azonnal a piac struktúrájával együtt. Úgy gondolom azonban, hogy a kockázati prémiumok nagysága változott az elmúlt évtizedekben. Az Egyesült Államokban az 1987-es összeomlás után korrigálták alapvetően viselkedésüket a befektetők. Ám valahányszor valaki azt mondja, hogy a volatilitás folyamata megváltozott, az újra visszatér a régi kerékvágásba. Tehát azt is mondhatnánk, hogy nagy változás nem volt.
– Egyik tanulmányában azt vizsgálta, hogy az egyes tőzsdék mozgása között mekkora a kölcsönhatás. A globalizáció folyamatával erősödnek ezek a kapcsolatok?
– A piacok között magasabb a korreláció, mint régebben. A kölcsönhatások, amelyeket az imént említett tanulmányomban azonosítottam, nem feltétlenül a globalizáció következményei. Habár tény, az egyik piac befektetői figyelik a másik híreit is, azaz az egyik piac fejleményei magyarázhatják a változékonyságot egy másik tőzsdén.
– A pénzügyi elmélet alapköve a hatékony piacok hipotézise. Hatékonyak-e a pénzügyi piacok az információáramlás szempontjából, vagy abban az értelemben, hogy a jövő megjósolhatatlan?
– A hatékony piacok hipotézise eredeti formájában a valóság pontos közelítése. A piacok mozgását nem lehet egyszerű eszközökkel előre jelezni. De a hipotézis nem lehet teljes mértékben igaz: amikor az emberek piacokat vagy egyes vállalatokat tanulmányoznak, akkor – legalábbis egy kis időre – szerezhetnek olyan előnyt, amelynek a segítségével jobb portfóliót tudnak összeállítani. Lehet, hogy a hipotézis egyes országokban jobban működik, mint másutt, de úgy érzem, mindig a hatékonyabb piacok irányába működik a folyamat. A kereskedés csak úgy működik, hogy van vevő és eladó is: ha előre tudnánk például, hogy emelkedni fog a részvény, senki nem adná el.
– Az árfolyamok változékonysága a hétköznapi ember számára tőzsdei buborékokat és összeomlásokat jelent. Segíthetnek-e ezek elkerülésében a volatilitás modelljei?
– Ez egy érdekes felvetés, és összefüggésben van a hatékony piacokról szóló kérdéssel: valóban a fundamentumok határozzák-e meg a részvényárfolyamot. Nem tudjuk, hogy mi okozza a buborékokat. A tények azonban azt mutatják, hogy azok léteznek, bár néhányan kétségbe vonják ezt, és azt állítják, hogy valójában a fundamentumok változása okozza ezeket a tőzsdei jelenségeket. A buborékokat tehát nem könnyű elkülöníteni. Feltételezésem szerint a volatilitás-modellek, vagy még inkább a jó kockázatkezelési eszközök segíthetnek. A buborékok esetén ugyanis magasak a várható hozamok, de magasak a kockázatok is. Ennek felismerése pedig távol tarthat egy kockázatkerülő befektetőt.
