Alkalmazkodni az uniós joganyaghoz, és a stratégiai célok érdekében alkukat kötni más tagállamokkal – a kormányok számára leegyszerűsítve ebben merül ki az EU-tagság. Magyarország az előbbiben jobb, az utóbbiban gyengébb teljesítményt nyújt. Az első év után közepes a bizonyítvány: semmi végzetes nem történt, de érdemi előrelépést is nehéz följegyezni. Maradt tehát az evickélés.
Martin József Péter, a Figyelő főszerkesztője
KEVÉS KEZDEMÉNYEZÉS. Magyarországnak még mindig nincs kiforrott integrációs politikája, amelynek persze nem az elmúlt egy esztendőben, hanem jóval korábban kellett volna kirajzolódnia. Hamar a végére érnénk annak a listának, amely Magyarországnak az elmúlt időszakban tett önálló kezdeményezéseit sorolná föl. A gazdasági lista minden bizonnyal a sajátosan magyar eva-szabályozás uniós elfogadtatásával kezdődne, ami kétségkívül magyar siker (még, ha hosszabb távon az árnyoldalaival is számolni kell, hiszen még inkább összekuszálja a vállalkozó és a munkavállaló közti jogi különbséget). De nincs (!) magyar álláspont az egész Európát megosztó esetleges török tagság ügyében, és az uniós alkotmány elfogadásáról, a versenyképes gazdaság és a szociális modell közti egyensúly tarthatóságáról sem folyt érdemi, a gazdaság szereplőit megmozgató diskurzus.
A magyar politika számára az uniós tagság a fejlesztési forrásokhoz való hozzáférést jelenti. Az integrációs politika helyén fejlesztési prioritásokat találunk. Ez annyiban új jelenség, hogy a szocialista párt korábban kínosan ügyelt arra, hogy egyszerre „mindent” fejlesszen, ami jóindulatú olvasatban a leszakadó ágazatok és régiók felzárkózását szolgálta (volna), kevésbé megértő megközelítésben pedig a különféle érdekcsoportok „lekenyerezését”. (A regionális különbségek egyébként az elmúlt időszakban nem csökkentek.) Az első, 2007-ig szóló nemzeti fejlesztési terv célpiramisának tetején az életminőség javítása áll. Ezzel pont az a baj, hogy mindenki egyetért vele, mind a 25 tagállam ezt szeretné, s nem túlzás azt állítani, hogy akár az ENSZ is örömmel fogadná a javaslatot. Az unióban – amely a sokféleség egységére épül – az uniformizáló stratégia nem lehet célravezető.
A magyar politikába némi üzleti szellemet csempésző kormányfő és gazdasági minisztere a jelek szerint észrevette, hogy kitörési pontokat kell találni. Gyurcsány Ferenc februárban hét kiemelt (bár nem világos, hogyan támogatandó) szektort nevezett meg, a gazdasági minisztérium fejlesztéspolitikai koncepciót készít, a múlt heti kormányülésen pedig uniós pénzekből megvalósítandó nagyberuházásokról döntöttek.
Ma még nem tudjuk, lesz-e eredménye a 2007-től élő második nemzeti fejlesztési tervről való egyeztetésnek az ellenzékkel, az mindenesetre figyelemre méltó, hogy Orbán Viktor legújabban már a 2006-tól szükséges „nemzeti egységkormányzásról” beszélt, ami akár a konfrontáció mérséklődését is előrevetítheti a nemzetpolitikai kérdésekben. Erre szükség is lenne, hiszen az uniós csatákat nagyon nehéz megvívni marakodó hátországgal. A sokat emlegetett bizalmi deficit, ha valahol, akkor az integrációs politikában nagy károkat okozhat.
Ennél is világosabban látszik, hogy az EU következő, hétéves büdzséjéből óriási, eddig soha nem látott pénzmennyiség, mintegy 7 ezer milliárd forint jöhet majd be az országba, ami minden eddiginél nagyobb kihívás elé állítja a magyar államigazgatást. A feltételes mód indokolt: megfelelő mennyiségű és minőségi pályázat, illetve elegendő költségvetési társfinanszírozás nélkül e pénzek a közös uniós kasszában maradnak.
KORSZERŰBB KÖZSZFÉRÁT! A fejlesztéspolitika csak akkor lehet hatékony, ha szárba szökkenéséhez kedvező a gazdasági klíma. Ez ma Magyarországon – a makrogazdasági stabilitás szavatolása mellett – elsősorban a versenyképességet gátló közszféra korszerűsítését feltételezi (ha már a „reform” kifejezést feketelistára tették). Egyszerre kellene elmozdulni a kisebb állam, a hatékonyabb struktúrák kiépítésének és a valódi decentralizáció irányába. Csak ezen lépések megtétele után képzelhető el sikeres fejlesztéspolitika.
A másik oldalról, ha a miniszterelnök továbbra sem talál a minisztériumi fiókokban reformterveket, akkor bizony nehéz lesz amellett érvelni, hogy miért az egyik ágazat vagy egy másik beruházás élvez előnyt a többivel szemben. Ezek az érvek akkor lennének meggyőzőek, ha egy – Magyarország helyét az unióban kijelölő – integrációs koncepcióba illeszkednének.
