Bár ötvenéves írói pályafutásom során még sosem sikerült mecénásra szert tennem (igaz, a pártállami kultúrpolitika szerette magát öndédelgető dölyffel mecenatúrának nevezni), mégis rajongok a mecénásokért. Ez számomra azt jelenti, hogy valakihez az átlagnál jóval nagyobb mértékben áramlik a pénz, és ő úgy érzi, ezt nem kell mind magára költenie, hanem a művészetekre áldoz. (Az antik Maecenas mintájára, aki Horatius és az irodalom bőkezű párfogója, mellesleg Augustus császár barátja volt, Róma aranykorában.) Pénzt keresni, sőt, sok pénzt keresni nem szégyen, ha viszonylag tisztességgel történik. (És azért ne feledjük Bertolt Brecht halhatatlan bon mot-ját sem, miszerint: „Mi egy bank kirablása egy bank alapításához képest!”) Korunk mecénása nemcsak a művészetekre, hanem a közéletre és a társadalomra is hat, mert amellett, hogy segít értéket létrehozni, azt a morált jeleníti meg, hogy a tőke és a profit a gyarapodáson kívül felelősséggel is jár.
Működik Szentendrén egy kőfaragó-kőszobrász műhely (stílusosan a Kőzúzó utcában), az idősebb alapító és az ifjabb Pap Lajos nevét viseli. A kő lelkét tapogatja ki a második generációs mester, a Föld ősanyagát rakja elénk gyönyörűen megmunkálva, Michelangelo üzenete szerint lefaragva a kőről a fölösleget, hogy előbukkanjon az eredendően benne rejlő forma. Homlokzatok, boltívek, balusztrádok, reliefek, kandallók, asztalok, fürdőszobák, falikutak, oszlopfők, kőszobrok gazdagsága gyönyörködtet. Olyan házban volna jó élni, ahol ez a faragott költészet vesz körül. Jól mehet a műhelynek, következtetem a referenciamunkákról: csupa igényes nagyáruház, székház, szálloda, templom és csodavilla: Ha pedig jól megy, gondolta nyilván a kőfaragó, akkor például, nyissunk egy kávéházat kiállítóteremmel, ahol művek és művészek otthonra találnak. Ez a Café Rodin. Az elnevezés nem véletlen, hiszen az egykori Kerényi Múzeum, a régi hírneves művésztelep szomszédságában, pompás körbe-üveg kockájával, elsősorban szobroknak való.
Meglátni és megszeretni ezt az épületet egy pillanat műve volt (gondolom), kifizetni, átalakítani, működésbe hozni bizonyára több pillanat műve. A mester párja, Kanyó Erika, láthatóan szerelmes szenvedéllyel vezeti az üldögélnivaló, bőrfotelos sarkokat is kínáló kávéházat, ahol könnyű ételek és figyelemre méltó, válogatott borok is kaphatók. És hozzá művészeti élményt nyújt, havonta újuló kiállításokkal, kiegészítve – a csendes és áhítatos múzeumokkal ellentétben – élettel telített programokkal: irodalmi estek, könyvbemutatók, kamarazene. A helyszín, a buzgalom, a nívó megérdemli, hogy sikeres legyen.
Most nem kövek, hanem a kövek világáról készült fényképek láthatók a galériában, Paraszkay György „Eltűnő kövek” című kollekciója. Paraszkay régi zsidó temetők csendes magányát örökítette meg lírai szépségű fotóin, egy-egy kompozíciója festményként hat. (Ezzel az anyaggal legutóbb Londonban, a MagyarMagic keretében aratott nagy sikert.) A megnyitón az örök-fiatal Vujicsics-együttes játszott: Uramisten, ezek is harmincéves születésnapjukat ünneplik már, koncertet prezentálva az új Művészetek Palotájában!
A vernisszázs előtt csendes melankóliában sétálgattam a környéken, például a macskaköves, ódon Darupiac felé. Melankóliám oka, hogy túl sokat jártam itt az elmúlt évtizedekben és túl sok a halott, akikhez nem mehetek már. Jártam például Czóbel Bélánál is, aki télen Párizsban, nyáron Szentendrén festett. Nagy festő, Párizsban sokkal nagyobb, mint ahogy itthon számon tartják. A Rodin Kávéháztól kődobásnyira van egy szobra, Varga Imre zseniális alkotása a csonttalanul ülő öregúrról, Szentendre büszkesége (lehetne). De egykor ültettek köré pár gyalogfenyőt, benőtte a szobrot, már csak Czóbel feje látszik. Nem kéne a városházán szólni egy nyesőollóval felszerelt kertésznek?
