A felnőttoktatás, amely valaha az állam által pénzelt kötelező juttatás volt, ma részint saját zsebből, részint állami támogatásból finanszírozott túlélési lehetőség. A néhány állami képzőhely piacát több ezer oktató magáncég vette át, amelyek nem mindig tisztességes módszerekkel harcolnak a magán- és állami megrendelésekért.
A felnőttek oktatásáról szólva a „felnőtt” fogalom sajátos, a biológiai és társadalmi értelmezéstől némileg eltérő szempontú meghatározásával kell kezdenünk. A permanens művelődés elmélete és oktatási rendszerünk gyakorlata is – kifejezetten oktatási szempontból – felnőttnek tekint minden, a tankötelezettségi koron túli állampolgárt, aki nem a nappali tagozatra beiratkozott tanulója valamely iskolai nevelést, oktatást folytató közép- vagy felsőfokú oktatási intézménynek, azaz nem áll tanulói jogviszonyban. Ez praktikusan azt jelenti, hogy a tanfolyamra járó 17 éves gyerek a felnőttoktatásban vesz részt, a 23-25 éves egyetemista pedig iskolarendszerű tanulóképzésben.
Ebből egyebek mellett az is következik, hogy az iskolarendszerből való kilépéstől a nyugdíjba vonulásig minden magyar állampolgár akár többször is részt vehet valamilyen szervezett oktatásban. Egyáltalán nem érdektelen tehát a felnőttoktatás szervezett-sége, minősége, és semmilyen szempontból nem kezelhető az oktatási rendszer valamiféle második vonalaként, kisebb szakmai és tár-sadalmi figyelmet érdemlő elemeként.
Történelme az elmúlt ötven évben meglehetősen változatosan alakult. Hozzávetőleg húsz-huszonöt éven át az úgynevezett iskolapótló funkció dominált. Tíz- és tízezrek szereztek iskolai végzettséget, szakképesítést a dolgozók iskoláiban, a közép- és a felsőoktatás esti és levelező tagozatain. A hatvanas években, amikor már az ipari és mezőgazdasági nagyüzemek termelték a GDP meghatározó részét és a szervezettség általában is magasabb szintűvé lett, kibontakozott a gazdasági változásokhoz, a technikai, technológiai fejlődéshez rugalmasan alkalmazkodó iskolarendszeren kívüli, döntően tanfolyam jellegű felnőttoktatás. Ez iskolai végzettséget nem, de szakképesítést – akár felsőfokút is – nyújtott.
Igazi lendületet az iskolán kívüli felnőttoktatás a hetvenes években kapott, amikor párthatározat, kormányrendeletek, a munkaügyi miniszter 6/1972 és 1/1973-as rendeletei, s végül miniszteri rendeletek hozták létre az iskolán kívüli szakképzésnek nemcsak a jogi hátterét, hanem bizonyos mértékig az anyagi és dologi feltételrendszerét, egyben a kényszerítő erőt is.
Az Országos Vezetőképző Központ mellett néhány év alatt létrejöttek a tárcák továbbképző központjai, s ezekben, továbbá a vállalati tanfolyamokon akkora tömegek tanultak munkaidőben, vállalati költségen, hogy az évtized végére az erőltetett ütemű továbbképzés már-már megrendíteni látszott a költségvetést, sőt a gazdaságot is. A nyolcvanas évek elején megjelentek azok a jogszabályok, amelyek a munkaidőalap védelme és a költségek visszafogása érdekében ésszerű korlátokat szabtak a parttalanná vált továbbképzésnek. Az általánosan továbbképzésnek nevezett felnőttoktatás valójában nemcsak a pályán tartásra és a pályafejlesztésre irányuló valódi továbbképzést foglalta magában, hanem a pályára állítást szolgáló betanítást is és a pályamódosítást elősegítő átképzést is.
Az újabb fordulatot a rendszerváltás jelentette. Részint, mert megjelent egy valódi gazdasági szerkezetváltás lehetősége, részint azért, mert megjelentek a munkanélküliek. A hangsúly áttevődött az átképzésre, s új terminus technikusként elterjedt a munkaerő-piaci képzés. Újra módosult a késztető erő, a motiváció is. Az ötvenes, hatvanas években talán a tanulni vágyás vagy a presztízs dominált, a hetvenes években az adminisztratív kényszer („… a munkásokat 5-8 évenként, évi 10-12 százalékot tovább kell képezni… ” 6/1972-es MÜM rendelet). Most újra a kényszer a meghatározó, de ez már valódi kényszer: a munkahely megtartása vagy az újbóli munkavállalás szándéka ma is tízezreket győz meg a tanulás szükségességéről.
Napjainkra az oktatásban, a szakképzésben is piaci viszonyok alakultak ki. A kínálati oldalon találjuk az új állami oktatási központokat, a Munkaügyi Minisztérium felügyelete alatt álló Regionális Átképző és Munkaerő Fejlesztő Központokat, a privatizáció során társaságokká alakult volt minisztériumi háttérintézeteket, a gomba mód elszaporodott oktatásszervező magánvállalkozásokat, alapítványokat és szinte valamennyi közép- és felsőfokú oktatási intézményt, valamint a TIT és a MTESZ központi és tagszervezeteit, de működnek még vállalati képzőhelyek is, és megjelentek – habár elég kis számban – a külföldi oktatásszervező cégek is. A megvételre kínált portéka nagyrészt a munkaügyi miniszter rendeletével kiadott Országos Képzési Jegyzékkel állami elismertséget nyert közel ezer szakképesítés, a különféle rendű és rangú menedzserképzés, valamint az idegen nyelvek. A leglátványosabb fordulat kétségkívül a vezetőképzés területén történt. Ez ugyanis gyakorlatilag megszűnt, s helyette már csak menedzserképzés létezik. A menedzserképzés fogalomkörébe tartozik a munkahely által finanszírozott – általában külföldön szervezett – specifikus továbbképzés, amely az adott szakmához vagy betöltött pozícióhoz kapcsolódik. A másik változat egy nemzetközileg, így a Magyarországon működő külföldi cégek által is elfogadott menedzserdiploma, amelyet külföldi háttérrel rendelkező iskolákban lehet megszerezni. Természetesen ezen a területen is akadnak olyan gyorstalpaló kurzusok, amelyeket nem érdemes elvégezni.
A keresleti oldalon elsősorban a munkanélküliek állnak, de az elmúlt két-három évben tapasztalt pangás után a gazdálkodó szervezetek, a munkáltatók is belátták, hogy szakemberigényüket nem tudják a munkaerőpiacról, a munkanélküliek köréből kielégíteni, s ezért megint áldoznak dolgozóik, menedzsereik át- és továbbképzésére. A kényszer pedig nagy úr, így sokan maguk vállalják a tanulásuk költségeit.
Az első számú fizető azonban továbbra is a költségvetés, amely a munkaügyi központok közvetítésével több tízezer munkanélküli tanulását finanszírozta az elmúlt években, s teszi jelenleg is. A finanszírozás módja némiképp megváltozott, mert a korábbi csoportos finanszírozás helyébe az egyének tanulásának támogatása lépett.
Jóllehet a felnőttoktatást törvények és rendeletek sora szabályozza, ezen a piacon is megtörtént az önszerveződés, létrejött például a Felnőttképzési Vállalkozások Szövetsége, amely érdekképviseleti szervként és minőségi iránytűként is működik. Piaci körképünkön – a terjedelmi korlátokra is figyelemmel – megkíséreljük ennek a sokszínű világnak néhány jellemzőjét bemu-tatni.
