Tovább tart a hazai bankrendszer átrendeződése. Kutatók és elemzők egyöntetűen vallják: a belföldi bankpiac egyre inkább a részben vagy egészében külföldi érdekeltségű pénzintézetek irányítása alá kerül. A jelek szerint a versenytársként szóba jöhető “hagyományos” nagybankok még a temérdek pénzt felemésztő konszolidációk ellenére is nehezen képesek megélni. Utóbbiak privatizációjában egyébként a potenciális szakmai befektetők között a tőkeerős külföldi biztosítók felbukkanása sem lenne meglepetés.
Gyorsuló ütemben folytatódik a hazai bankrendszer és a piac átrendeződése – állapítja meg Várhegyi Éva, a Pénzügykutató Rt. elemzője. A két-három éve tartó irányzat eredményeként egyre inkább eltűnnek a “hagyományos” nagybankok. A vállalati finanszírozásban hajdanán egyeduralkodónak számító Magyar Hitel Bank (MHB) például ma már alig van jelen ezen a piacon, részesedése az alapítás utáni 55 százalékról 10 százalék körülire mérséklődött (Figyelő, 1996/13. szám).
Igencsak megtizedelődött a kisbankok egykoron népes tábora. Mint arra a Budapest Bank elemzői felhívják a figyelmet, a tavaly óta tartó koncentráció elsősorban ezeket a szerényebb piaci részesedésű pénzintézeteket érintette. Ám a fúziók, beolvadások eredményeként csak egy részük él tovább valamelyik másik pénzintézetben (mint az Agrobank a Mezőbankban, a Dunabank az ING Bankban, az Investbank a Pénzintézeti Központban, illetve az IBUSZ Bank a Kereskedelmi és Hitelbankban), mások viszont, mint például az Iparbankház, vagy korábban az Innofinance és az Ybl Bank, végleges kapuzárásra kényszerültek.
Mégsem csökkent látványosan a bankok száma, annak ellenére, hogy a másik globális hitelminősítő ügynökség, a Standard and Poor`s szerint kis hazánkban manapság túl sok a pénzintézet. Egyre több külföldi bank veti meg “lábát” ugyanis a magyar bankpiacon – vélhetően a már megszavazott OECD-, valamint a tervbe vett Európai Unió-csatlakozás okán. Nem véletlen a Deutsche Bank, valamint az Opel Bank magyarországi megjelenésének időzítése (Figyelő, 1996/13. szám). Ugyanakkor olyan, korábban tetszhalottnak hitt pénzintézetek, mint a Daewoo Bank vagy a Nomura Bank, a sokak által valószínűsített csendes kivonulás helyett egyre aktívabbak. Persze ma még (?) nem mindenki lát elegendő fantáziát a magyar bankszektorban. Dacára befektetőik egyre erősödő jelenlétének, a francia bankok az utóbbi időben látványosan visszafogták a gyeplőt: a Banque Indosuez nemrégen számolta fel tulajdoni érdekeltségét, látványosan hallgat a Magyar Paribas, míg a Banque Nationale de Paris – azonos mértékű részvénycsomagja ellenére – állítólag csak asszisztál a másik fele részben tulajdonos Dresdner Bank elképzeléseihez. De az Inter-Európa Bank mellett az olasz banktőke sem látta még elérkezettnek az időt a további magyarországi terjeszkedésére.
Az eltűnő kisbankok helyét tehát a külföldi tulajdonosi hátterű bankok veszik át. A stabil tőkebázisú, anyabankjaik jó piaci megítélése miatt olcsóbb forrásokhoz jutó, színvonalas szolgáltatásokra képes pénzintézetek ma már a vállalati hitelek felét, méghozzá a jobbik felét uralják. A Pénzügykutató Rt. adatai szerint az összbanki mérlegfőösszeg 20 százalékos bővülése mellett a Unicbank eszközei és forrásai 57, a CIB-csoporté pedig 40 százalékkal gyarapodtak 1995-ben. De az említett pénzintézeteknél később megtelepedett olyan külföldi bankok, mint a Creditanstalt, az ING Bank, a Commerzbank, a Hypo-Bank, valamint az ABN- Amro Bank is jelentősen növelték aktivitásukat az elmúlt évben.
A bankok közötti erőviszonyok átrendeződését nemcsak a piac alakítja, hanem a burkolt állami konszolidációs lépések is – jegyzi meg Várhegyi Éva. Bár a leköszönt Boross-, majd a hivatalba lépett Horn-kormány egyaránt 1994 végét jelölte meg a különböző bankkonszolidációk lezárulásának idejeként, gazdaságpolitikai (tehát nem üzleti!) megfontolásokból még ez év elején is sor került konszolidációs célzatú költségvetési juttatásokra. Az Agrobank-Mezőbank fúzió 9, az MHB kétes követeléseinek garantálása 11 milliárdját emésztette fel az államkasszának, míg a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank és egyre szélesedő érdekeltségi köre “feneketlen hordójába” érkező összegek nehezen számszerűsíthetők. Igaz, e bank esetében az állam hosszas habozás után megállapodni látszik a valódi fejlesztési pénzintézet koncepciójánál. Eközben a Magyar Nemzeti Bank (MNB) becserélte egyes bankok, jelesül szintén az MHB húszéves lejáratú konszolidációs kötvényeit, rövidebb futamidejű, piacképes papírokra. Nem kétséges azonban, hogy az MNB-nél parkoló konszolidációs kötvények – nemegyszer jelentős veszteséget okozva – előbb-utóbb a költségvetéshez, végső soron azonban esetleg a nyugdíjalapokhoz kerülnek.
A bank- és hitelkonszolidációk sikertelensége azért is fájdalmas, mert ezen akciók fő célja kimondottan az volt, hogy a bankok tőke- és likviditási problémáinak rendezésével megteremtse a privatizáció lehetőségét – hangsúlyozza a Pénzügykutató Rt. elemzője. Az eredmény ismert. A konszolidált bankok közül eddig mindössze a Budapest Bank részvényei kerültek magánkézbe – meglehetősen hosszas huzavona után. A többiek közül ugyan az MHB, a Kereskedelmi és Hitelbank, a Mezőbank és a Takarékbank az elmúlt hetekben elkészítette az állam többségi tulajdonában lévő részvényeik értékesítésére vonatkozó elképzeléseit (Figyelő, 1996/13. szám), ám egyelőre nincs, aki elbírálja azokat. Bár a kormány – a tisztánlátás érdekében – március elején a Pénzügyminisztériumtól az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.-hez (ÁPV Rt.) rendelt valamennyi állami tulajdonú bankot, az átadás-átvétel azonban meglehetősen vontatottan halad, a technikai részletekről szóló kormánydöntés még várat magára. Így viszont a bankok potenciális vásárlói sem tudják, kivel kell tárgyalniuk, miközben az ügyvezetőségek sincsenek tisztában azzal, kihez is fordulhatnak hirtelen támadt ötleteikkel. Csak remélni lehet, hogy a bankok közgyűléséig (az MHB-nál erre már május 9-én sor kerül) ez a kérdés legalább papíron megnyugtatóan rendeződik.
A legnagyobb hazai pénzintézet, az OTP Bank részleges eladása mégis jelentős változást hozott a bankrendszer tulajdonosi szerkezetében: az állami tulajdon részaránya 67-ről 43 százalékra csökkent az elmúlt évben – állapítja meg a Pénzügykutató Rt. elemzője. Ezt az arányt mérsékelte tovább a Magyar Külkereskedelmi Bank közelmúltbeli teljes privatizálása (Figyelő, 1996/15. szám), amelynek során a pénzintézet a szavazati jogok tekintetében immár egyetlen külföldi (a Bayerische Landesbank) többségi tulajdonába került. Hasonló sors vár az Általános Értékforgalmi Bankra is, amelyről azonban jelenleg még az elemzők sem tudják, valójában mennyit is ér. Mindenesetre úgy tűnik, az orosz Gazprombanknak minden pénzt, így nem csoda, hogy az az ÁPV Rt. által kiírt tender legnagyobb esélyesének számít. Egyébként várható volt, hogy Magyarország egykori legnagyobb kereskedelmi partnerének legerősebb utódállama előbb-utóbb beszáll a hazai bankpiacra is.
A többi, még eladósorban lévő bank vevői azonban ma még első hallásra bizonyára meglepő körből kerülhetnek ki. Az utóbbi időben már itthon is egyre több banki és biztosítási szolgáltatás jelent meg egy intézményben. Ennek a koncentrációnak egyedüli üdvözítő útja eleddig az volt, hogy a bankok felvásároltak vagy alapítottak biztosítókat. Ám korántsem elképzelhetetlen, hogy a jövőben a szerepek felcserélődnek. A tőkeerős külföldi biztosítóknak ugyanis szolgáltatásaik szélesítéséhez egyre inkább szükségük lesz saját bankra.
Persze, ha úgy vesszük, ez a folyamat már el is kezdődött. Az elemzők ugyanis úgy vélik, hogy az ING Bank a Dunabankot tulajdonképpen a Nationale Nederlandennek “vette meg”. Mint ahogy az sem kétséges, hogy a németek, jelesül az Allianz sem nézi sokáig ölbe tett kézzel a hazai bankszektor államtalanítását. Könnyen lehet, hogy a biztosítási piacból ma mindössze 1-2 százalékos szeletet kihasító, de jelentős nemzetközi hátterű cégek fektetnek be jelentős összegeket a magyar bankokba. Mindössze az a kérdés, vajon most vásárolnak, vagy inkább megvárják, amíg darabjaira hullik szét egy pénzintézet, hogy annak kiürült fiókhálózatára csapjanak le.
