Az Abu Graib dosszié III.

Bocsánatkérés illeti Arany János emlékét, de ez egyike azoknak a helyzeteknek – az utóbbi hónapokban több is akadt ilyen, szerte a világon –, amikor csak költői tömörségű szavak felidézésével lehet jellemezni egy szituációt: „Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?”
A múlt héten, az Abu Graib dosszié második folytatásában futólag ismertettem azokat az új kombinációkat, amelyek szerint a fogolykínzási botrány fő közvetett felelősének tartott Pentagon-főnök, Rumsfeld esetleg mégis megússza lemondás nélkül.
A kombinációk egyik eleme az volt, hogy ha Rumsfeld bukik, akkor helyettese, Paul Wolfowitz válik a miniszteri poszt első számú várományosává. Ô azonban egyik vezetője annak a neokonzervatív agytrösztnek, amely a (Rumsfeldhez és Bush elnökhöz hasonló) „klasszikus” jobboldali republikánusokkal szoros szövetségben kormányozta Amerikát. Legalább is eddig. Most azonban, hogy Irakot elönti a káosz, ez a szövetség megrendülni látszik. A Fehér Ház nem látná szívesen Wolfowitzot a Pentagon élén, tehát Rumsfeld mégis megmenekülhet. Itt tartott az ügy egy héttel ezelőtt.

ELLENTÉTEK HÁLÓJA. Azóta alig néhány nap alatt a belső ellentétek valóságos dzsungele borította el az amerikai belpolitikát. Az ellentétek hálója olyan sűrű, mint egy trópusi őserdő növényzete. A tájékozódás is olyan nehéz, mint egy igazi dzsungelben. A kapcsolatok rendszere naponta átalakul. Ezért most meg kell elégednünk az elmúlt napok furcsa és ellentmondásos eseményeinek felsorolásával.
A Wolfowitz-hipotézis közvetlen folytatásának is tekinthető egy házkutatás, amelyet Bagdadban iraki rendőrök és amerikai katonák közösen hajtottak végre. Az „áldozat” Ahmed Csalabi volt, az iraki Nemzeti Front nevű szervezet elnöke. (Egyébként igen kétes figura, akit 13 évvel ezelőtt már csalásért elítéltek.) Csalabi az iraki háború előkészítő szakaszában – Wolfowitz személyes barátjaként is – a neokonzervatívok iraki elnökjelöltje, Szaddam kiszemelt utódja volt. Csillaga az amerikai háborús gondok súlyosbodásával egyre halványult. A mostani házkutatás a teljes kegyvesztettséget tükrözi. Hogy mit jelent az amerikai politika (és a neokon agytröszt jövőbeni befolyása) számára, az még rejtély.

A TÖRÉS JELEI. Ennél minden bizonnyal fontosabb, hogy – először az Abu Graib ügy kirobbanása óta – a törés jelei mutatkoznak a republikánus kongresszusi apparátusban. A képviselőház és a szenátus katonai bizottságai egymástól függetlenül kihallgatásokat vezetnek. Mindkettőnek republikánus elnöke van. Duncan Hunter, a képviselőházi bizottság feje most példátlan támadást intézett a hasonló szenátusi testület elnöke, John Warner ellen. Azzal vádolta, hogy bizottsága túl mélyrehatóan kutat a kínzási botrány felelősei után, és felszólította: a tanúként megidézett tábornokokat” engedjék vissza Irakba, hogy a háború megnyerésével foglalkozhassanak”. Kultúráltabb formában, de hasonlóan éles vita zajlott a szenátus külügyi bizottságának ülésén. Ott az volt a nézetkülönbség tárgya, vajon ki (és mi) akadályozza az ideiglenes iraki kormány tagjainak kijelölését, miközben alig négy hét van már csak hátra a június végére tervezett (formális) hatalom átruházásig.
Abu Graib gyökeresen megváltoztatta a kongreszszus légkörét. A honatyákat máskor az elnökválasztási harc finisében a saját sorsuk foglalkoztatja; most érzik, hogy a tét annál jóval nagyobb. Így a feszültség is erősebb, és főként más természetű.
Az elmúlt napok harmadik feltűnő vonása a politikai ellenfél, a demokrata elnökjelölt, John Kerry szenátor bizonytalansággal határos óvatossága. Ez már csak azért is különös, mert Bush támogatottsága egyre zsugorodik. A múlt hét végén a CNN–Time közvélemény-kutatás 51:46 arányban Kerry fölényét mutatta. Bush eközben a „háborús elnök” szerepét játssza, nyilván a „csendes többség” alapvető lojalitására számítva (hétfői kampánybeszédét is egy katonai főiskolán tartotta). Az Abu Graib ügy kellős közepén ez nem rossz – és talán az egyetlen, még ütőképes – taktika. Ezt Kerry is tudja. Ez lehet az óvatosság reális magyarázata. (A múlt hét egyik jellegzetes példája: Kerry egy Bush elleni, éles támadó beszédének az volt a fő érve, hogy ha ő győz, akkor kivonja a katonákat Irakból – elnöki periódusának végére, tehát 2008-ban…)
A két oldal taktikai mozgása azt mutatja, hogy az Abu Graib ügy az egész elnökválasztási harcra rányomja majd a bélyegét, És jöhetnek még meglepetések. Olyanok, mint a múlt héten az első, Rumsfeldet védelmező cikkben a New York Times vélemény oldalán. Utolsó mondata: Az a személy, aki kijelölte az Irakba vezető utat, és akié a végső felelősség, az nem Rumsfeld, hanem Bush.
Mint Arany versszakának második sora mondja: „Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?”