Már Andy Warhol is megmondta: bárkiből lehet szupersztár. Tizenöt perc erejéig mindenképpen. A sztárok leértékelődése tehát már a hetvenes években elkezdődött New Yorkban. A popkultúrában a „hulló üstökös” motívuma mindig is hétköznapinak számított. A legizgalmasabb ideológia e kérdéskörben talán a szuicid festők társaságáé, miszerint, az ifjú festő-titán kifeszít egy vásznat a járdára, bemegy a szomszédos irodaházba, a lifttel fölmegy a legfelsőre, becélozza a vásznat és ugrik. Ha jól célzott, elkészült élete főműve. Az a bizonyos folt, amit maga után hagyott. Ha a mester melléugrott, elbukta az egész életművet.
Török Ferenc
Manapság ennél sokkal kevésbé elegáns egy „üstökös” élete. Már nem az „örökkévalóság” egykor nemesnek vélt célja lebeg sztárjaink szeme előtt, hanem az egyszerű megélhetés. Kocsi, kégli, utazás. A küldetéstudat egyenesen ciki. Ha véletlenül valamelyik sztárunk mégis komolyan kezdi venni önmagát, netalántán társadalmi üzenetekbe bocsátkozik, alapból mindenki kiröhögi. Persze joggal, mert mit is tudna egy sztár mondani? Azért lett sztár, mert könnyű és fogyasztható.
Az a fajta hitelesség, amit mondjuk James Dean, Marlon Brando, David Bowie vagy Mick Jagger képviselt, mára totálisan anakronisztikussá vált. Bár az is lehet, hogy csak az eltelt idő nemesíti idollá a mindenkori sztárokat, s akkor mégis van még némi remény!
Mert idolokra mindig is szüksége volt (és talán lesz is) az embereknek, de legfőképp a fiataloknak. Kell egy példakép a szoba falára, a pénztárcába, vagy a tetkóra. Valami biztos pont az értelmezhetetlennek tűnő világban. Jézus Krisztus Szupersztár, Che Guevara, Marilyn Monroe, Madonna vagy Maradona. Hogy mitől lesz valaki hétköznapi sztárocskából örökéletű idollá? Félek, ezt a kérdést nem lehet megválaszolni. Pont ez a titokzatos „láncszem” az, ami idoljainkat örökké élteti. Mert a mítoszt nem lehet recept szerint gyártani, vagy megvásárolni. Ahhoz sokkal több minden kell: hitelesség, zsenialitás, szépség, forradalmi alkat, tehetség, szerencse, de általában mindez egyszerre.
S hogy ne csak okoskodjak, írok pár konkrétumot saját szakmámról is. A magyar filmekben a hetvenes évek közepén jelentkezett utoljára komolyan vehető színészgeneráció. Cserhalmi, Eperjes, Gáspár Sándor, Udvaros Dorottya, Eszenyi Enikő, Básti Juli és a többiek – persze Latinovits, Ruttkai, Törőcsik Mari köpönyegéből kibújva. Ők a mai napig hitelesek maradtak. Ha nem is lettek mindnyájan idolok, mégsem tűntek el, még akkor sem, ha nem látjuk őket a magazinok címoldalán vagy a kereskedelmi csatornák reggeli cseverészéseiben. Pedig a magyar film sokáig nekik köszönhette népszerűségét. Moziban, tévében egyaránt.
A rendszerváltással természetesen a televíziózás totálisan megváltozott, a mozikból plazák lettek, a magyar sztárgeneráció pedig visszahúzódott a színházi szcénába. Tíz évnél is többnek kellett eltelnie, hogy megjelenjenek azok a fiatal színészegyéniségek, akik talán újra képesek hitelesen megszólalni a kamera előtt. Akik már nem mennek el a kereskedelmi médiába haknizni, okulva idősebb kollégáik megalázón rövidke pszeudo-sztárságából. Akik – azon túl, hogy mázlijuk volt és csak akkor kezdték pályájukat, amikorra már világossá vált az „egynapos” sztárokat gyártó médiaipar primitív működési elve -, végre fölidéznek valamit a hatvanas-hetvenes évek magyar filmszínészetének méltóságából. Csányi Sanyi, Nagy Zsolt, Hámori Gabi, Ónodi Eszter, Kocsis Gergő, Nagy Ervin és a többiek. Szerencséjük volt azzal is, hogy még fiatalon fölfedezte őket a filmkamera. Most már csak rajtuk múlik, meg persze a nézőkön.
Mert hiába filmtörvény, meg EU-s koprodukció, ha nincsenek komolyan vehető színészek a magyar filmekben, akkor az egésznek lőttek. Az átlag nézőt sosem érdekli, ki volt a rendező vagy az operatőr. Az emberek a színészért mennek moziba. Ám a moziban nem sztárocskákra van szükség, hanem hiteles arcokra, akikhez a nézőnek létező viszonya van. Akiknek néha elhiszi azt, amit mondanak.
Régi „büfés” mondás: a színész nagyon hosszú ideig színész. Nem csak húszévesen. Szépen rímel mindez Warholra, aki szerint a legtöbb sztár csak nagyon rövid ideig sztár. És általában csak húszévesen.
A szerző filmrendező, egyebek mellett a Moszkva tér és a Szezon című filmek alkotója.
