Retro a divat. A magam részéről megőrülök – nem a retróért, hanem a retrótól. A divat a hatvanas-hetvenes évek számomra abszolút idegesítő stílusvilágát hozza vissza, ha ugyan ezt a fantáziátlan világot stílusnak lehet nevezni. Nem véletlen, hogy nem nosztalgia, hanem csak retro, mely nem is önálló szó, csupán szóösszetételekben létezett eddig, és valaminek a visszafordítását, hátrafelé mozgását jelöli. (Például – bocsánat a kézenfekvő poénért – retrográd.) Tudom, negatíve elfogult vagyok, de hát ezek voltak az én fiatal férfiéveim, melyeket sok minden beárnyékolt, a többi között az a bizonyos feltörekvő, ízléshiányos, gyenge anyagból készült szocmodern, mely a szocreálnál, amitől elrugaszkodott, persze még mindig jobb (de nem sokkal).
Az ember gyerekkorában – az ember én vagyok – megélte a polgári-úri antikvitást a lakásokban. Ez a háborúban, a háború után és az ötvenes években többnyire végképp elsüllyedt, az ancien regime Atlantiszával együtt. Aztán később az ember az akkor még csak besmuglizott nyugati lapokban láthatta azt a jómódú és jó minőségű, fantáziadús modernséget, melyről itthon álmodni se lehetett. Csak olcsó, albérleti kiadása született meg később, a hatvanas-hetvenes években, az a bizonyos szocmodern. Ne haragudjanak rám az ifjabbak, akik most mókásnak találják ezt a mozaikcsempés, műanyagos, variás borzalmat, hogy én nem tudok lelkesedni érte, mókából sem. De persze tudomásul veszem, hogy van, azt is, hogy vendéglői körökben egyre terjed, és az igazsághoz az is hozzátartozik: eddig még mindig nagyon jókat ettem efféle díszletek között. (Összefüggés nincs.)
Akárcsak nemrégiben a Bem rakparton, az Art’oteltől egy ugrásnyira megnyílt étteremben, a Carne di Hallban. Az étterem sokkalta jobb, mint a neve, melyben két nyelv keveredik zavarosan, valószínűleg egy nem túl jó szójáték – Carnegie Hall? – kedvéért. Szerintem nem éri meg. Már csak azért sem, mert a választék és a konyha a legkiválóbbak egyike, mellyel valaha találkoztam. Az ember belenéz az étlapba, és máris elfogja valami varázslat. Az igényesség varázsa.
Ez más, mint azok az epikus, zaftosan mesélő menükönyvek, az étek részletes, nyálcsorgató leírásával, gargantuai vallomásokkal. A Carne di Hall étlapja más. Ez titkokkal van tele. Minden tételében felbukkan ugyan egy-egy gusztuskeltően konkrét elem, a többi viszont rejtély, költészet, misztérium. Mint egy Mallarmé-vers. A Fin de sičcle (tévedések elkerülése végett nem a mostani, hanem a XIX. század dekadens végét nevezik így) nagy francia költőjének szuggesztív homályát idézi: nem tudni, miről szól a vers, de gyönyörű!
Rilette kacsából, gyöngyhagymával és cornisson uborkával. Dióval pirított kacsamell vegyes saláta ágyon házi vinegrettel. Carpaccio bélszínből, ahogy a velencei Harry’s bárban készítik. (Véletlenül jártunk és ettünk itt pár éve Velencében, abban a bárban, mely arról híres, hogy Hemingway törzshelye volt. Valóban ilyen a carpacciójuk.) Kacsaduett – confit comb és roston sült kacsamell – káposztás kockával: pompás kombináció, de hogy mi az a confit, azt csak Mallarmé tudná megmondani. Azután ételek Angus-marhából (Skóciában tenyésztik.) Meg ropogós lazac, hideg karottás lencsével, aligottal (Mallarmé). Garnélabacchanáliák. Kóstoltam, és fantasztikus a bélszíntokány Stroganoff módra vajas gnocchival. És amit végig megettünk párommal: egészben sült pecsenyekacsa fele, perzsafügés vöröskáposztával. Pont olyan, amilyennek hangzik, tessék képzelődni (és elfogadható áron, 1990 forintért).
A harmincas években a Ritz volt a legjobb hely Pesten, apámék gyakran jártak oda. (1944-ben lebombázták.) Nem bánom, ha egyszer retro hát retro, de akkor menjünk vissza messzebb: lehunyom a szemem, hogy ne is lássak semmit, és legyen ez a Ritz.
