Egy régi-régi játék nevére és egyben első mondatára utal a cím, abból a történelem előtti korszakból, amikor még nem volt televízió. A nyitó mondat után testbeszéddel kellett eljátszani, hogy – például – „kormánydelegáció vagyunk, miniszterelnöki vezetéssel”. És most itt vagyunk. „Amerikából jött” a magyar kormányfő. És ez minden, csak nem játék. Már csak azért sem, mert a látogatásra Medgyessy Péter az európai parlamenti választáson elszenvedett kemény vereség súlyával érkezett. Egy ilyen teher gyengítheti egy olyan kis ország tárgyalási pozícióját, amely új uniós tag létére is inkább csak tárgya a nemzetközi politikának, nem pedig alakítója. Itt pedig mindenekelőtt Irakról, a mai világhelyzetet égető aktualitással befolyásoló válságról kellett nyilatkozni.
Most eltérnék kis időre a konkrét tárgytól (Irak) egy sorsdöntő politikai alapelv miatt. Arról van szó, hogy lehet egy országban populista belpolitikát folytatni, ám ha a kormány teszi ezt, idővel hibát hibára halmoz, majd a populista kurzust abba kell hagynia, mert csődbe kergetheti a gazdaságot. Az ár: a népszerűség vészes csökkenése (példa: MSZP). Ha az ellenzék „játszik a karzatnak”(például a jobboldali Fidesz baloldali populista demagógiával támadja a középbal kormányt), az eredmény tartós és könnyű népszerűség, netán választási győzelem. Az árat itt csak a győzelem után kell fizetni, a populista kurzus immár csalódott híveinek és következetes bírálóinak egyaránt. Ez ellenszenves taktika, de van benne hatalmi logika.
KÜLPOLITIKÁBAN TILOS. Más a helyzet a magyar külpolitikában. Ott a populizmus tilos és használhatatlan (lenne). Hatalmi logikája nincs. Magyarország fájó történelmi sebeit gyógyítás helyett csak feltépi, ha irracionális igényekkel szédítik a közvéleményt, a törvényszerűen soviniszta felhangok pedig elszigetelik az országot. Globálisan, európai körben és regionálisan egyaránt. Csak ezt mérlegelve lehet józan értékelést adni a minap visszatért küldöttség szerepléséről.
A fő kérdés (és az ellenzéki nyomás iránya) az volt: Irakból – most vagy az év végi határidő előtt – vissza lehet-e hozni a magyar katonai egységet. A válasz: a csapat a határidőig ott marad. A kormány ezzel vállalta az esetleges további népszerűségvesztést. Más hivatalos válasz azonban nem is születhetett volna. Hogy miért nem, annak több külpolitikai magyarázata is van. Először is, a Pentagon a minap döntött a második világháború utáni legnagyobb európai stratégiai bázis áthelyezésről. Az irány: nyugatról keletre. A németországi nagy támaszpontok fokozatosan átköltöznek Romániába, Bulgáriába és – ha a viták megoldódnak – Törökországba. A magyar külpolitikának így tartósan egy olyan Romániával kell számolnia, amely Washington szemében stratégiailag felértékelődik, és érdekérvényesítési képessége megnő. Ebben a sajátságos helyzetben Budapest nem devalválhatja Bukaresthez viszonyított szövetségi pozícióit azzal, hogy szembefordul a Bush-adminisztrációval.
NATO-INDOK. Ezen a regionális összefüggésen túl van egy szélesebb, NATO-szintű indokolása is a magyar kényszerpályának. A heves, a látszat szerint már-már töréshez vezető viták ellenére az isztambuli NATO-csúcson a szervezet egységesen elkötelezte magát a két nappal előrehozott hatalom-átruházással immár szuverénnek „kinevezett” Allavi-kormány mellett. A németek és a franciák sem léptek ki a sorból, holott jól tudták, hogy Allavi személyében az amerikai titkosszolgálatok kreatúráját támogatják.
A kormányfő ilyen körülmények között valóban a racionális választ adta a csapatkivonás ügyében. Ám mégis volt egy bírálatot igénylő epizód, amelynek a kezelése (pontosabban nem kezelése) ismét a már krónikus kommunikációs tehetségtelenségről tanúskodik. A közös sajtóroham során megkérdezték: szó lehet-e a magyar katonai jelenlét meghosszabbításáról. Mondhatta volna: „nem”. Ehelyett azt fejtegette, hogy a magyar jelenlét az iraki események függvénye. Ami jelentheti azt is, hogy ha például az év vége előtt polgárháború dúlja fel Irakot, akkor a magyarokat hazahívják. A baj az, hogy sem a kérdés, sem a válasz nem kapott nyilvánosságot a magyar sajtóban, holott (igaz, némi kutatás árán) elérhető volt az interneten.
A Fidesz el is érte, csinált belőle magának egy magas labdát, és mindjárt le is ütötte. A vád: „titkos tárgyalások a magyar katonai jelenlét meghosszabbításáról”. A válasz: vérszegény szóvivői cáfolat. Talán nem kellett volna megvárni a vádat, hanem elsőként megszólalni és értelmezni a miniszterelnöki választ.
Ahhoz persze gyors reagálókészség szükségeltetik – és az, hogy ne akkor aludjunk, amikor az ellenfél ébren van.
