Európa hátsó udvarában

Lengyelországtól és Ausztriától Görögországig húzódik Európa hátsó udvara, ahol a népek különbségeik ellenére – és különböző mértékben – mind kiszolgáltatták magukat a nagyobb hatalmaknak, a Habsburg Monarchiának, Oroszországnak, Németországnak. Ezeket a népeket a nagyoktól való függés, ez a sorsuk tette őket „balkánivá”, vagyis Európa hátsó udvarába – olvassuk Tordai Zádor könyvében. E rendkívül rokonszenves, élvezetes stílusú esszégyűjtemény szerzője azt tűzte ki célul, hogy pártatlanul, elfogódottságtól mentesen megismerjük és meg is értsük e „hátsó udvarban” élő népek – viszontagságos történelmükre (is) visszavezethető, máig ható – konfliktusait, megold(hat)atlan problémáit.

Ez annál is fontosabb, mert akár bevalljuk, akár tagadjuk, számos szállal kötődünk ehhez a bizonyos „hátsó udvarhoz”, magyarán a Balkánhoz. És például súlyos sértésnek tartjuk, ha egy messziről jött turista Bukarestet tartja hazánk fővárosának. Ugyanakkor könnyen túltesszük magunkat azon, hogy vajmi kevéssé ismerjük Albánia, avagy a hozzánk jóval közelebbi Szerbia történetét. Ha mármost tovább lépve eltöprengünk rajta: miért tartják sokan még napjainkban is Balkánt „a barbárság világának”, ahol a káosz az uralkodó és mindennaposak az elszabaduló indulatok, akkor eljutunk könyvünk egyik legfontosabb témájához, a balkáni népeknek felbecsülhetetlen károkat okozó veszedelmes előítéletekhez. A gyakorta hangoztatott általánosító és mérgező hatású minősítések alapját „az előítéleteket átjáró érzelmek” képezik a szelíd ellenségességtől egészen a durván áradó gyűlöletig – olvassuk. A veszedelmes előítéleteket cáfoló racionális indokokkal pedig nem sokra megyünk. Miként nem csupán a balkáni események bizonyítják: az előítéletek minden érvelésnek ellenállnak, és nem tudjuk őket az emberi gondolkodásból kiszorítani. Tegyük hozzá: még reménytelenebb ez a küzdelem, ha hatalmi érdekek, nacionalista eszmék még erősítik is az ilyen előítéleteket. És itt említsük meg, amit szerzőnk irodalmi példákkal is alátámaszt: az előítéletekhez kapcsolódó vérbosszú intézménye, avagy a szemet szemért elv alkalmazása nem csupán hosszú múltra visszatekintő balkáni specialitás, amiképpen ezt a világszerte terjedő terrorizmus is igazolja.

Kötetünk legizgalmasabb írása a szerb tragédiáról szól – kissé leegyszerűsítő megfogalmazásban – „a felvilágosult államraison által vezérelt nemzeti terrorizmusról”. Tordai Zádor úgy véli: a belső bajokkal megbirkózni nem tudó, legfeljebb azokat elfojtó és a totalitarizmus által egyben tartott titoista Jugoszlávia felbomlása után „az új totalitarizmus teljesítette ki a régi hatalmi rendszert”. Ez vezetett azután a gyilkos polgárháborúhoz, a Milosevics nevéhez fűződő etnikai tisztogatásokhoz. Merthogy a szerb mítosz szerint csak a népirtás szabadíthatja meg Szerbiát a homogenitását megtörő idegenektől, más „történelmi árulók” mellett „az iszlamizálódott balkániaktól”. S hogy mindez mire vezetett, jól tudjuk. Amiképpen azt is elismerhetjük, hogy „minden totalitarizmus annak a népnek a tragédiája, amelyet hálójába fogott”. Ebben a tragédiában pedig, ha nem is egyformán és azonos felelősséggel (csaknem) mindenki részt vesz és ennyiben alakítója is az elháríthatatlan katasztrófának.

Mindebből számunkra az a tanulság is adódhat, hogy uniós tagságunk önmagában még nem biztosítéka, hogy a szó legjobb értelmében európaivá is váljunk. És még valami: a Balkántól, a „hátsó udvartól”, miként a múltban sem, úgy a jövőben sem választja el országunkat áthatolhatatlan vasfüggöny. Mi következik ebből? Tűnődjünk el rajta.