Hiába jelezte a kis matrica az olaszországi kemping recepciójának bejáratán, hogy Visa Electron kártyával is lehet fizetni, a nyaralás végén, valami rejtélyes oknál fogva, mégsem fogadta el a POS terminál a magyar vendég plasztiklapját. Holott az ügyintéző hölgy négyszer is megpróbálta lehúzni azt, amitől a kártya birtokosa kissé ideges lett. Végül a vendég elővette a Eurocard/MasterCard kártyáját, amellyel már ki tudta egyenlíteni az 500 eurós számlát. „Ha ez sem sikerült volna, akkor el kellett volna mennem a legközelebbi bankautomatához, hogy elegendő készpénzhez jussak” – meséli a történetet az utazó, aki egyébként ezzel a Visa Electron kártyájával az eset előtt és után is tudott fizetni.
Nem véletlenül javasolják tehát a szakemberek, hogy lehetőleg két különböző bank által kibocsátott, és különböző kártyatársaság logójával rendelkező bankkártyával keljünk útra, ha külföldre megyünk nyaralni. Egyfelől azért tanácsolják a túlbiztosítást, mert előfordulhat, hogy az adott helyen nem fogadják el az egyik kártyatársaság plasztikját. Másfelől a technika ördöge is okot szolgáltat az elővigyázatosságra, hiszen időnként egyes terminálok megmakacsolják magukat, és nem kell nekik az a kártya, amelyet elvileg lehetne rajtuk keresztül használni.
Problémát okozhat az is, amikor a bankkártyánk lehúzásával zárolnak egy adott összeget, és fizetéskor azt mégsem szabadítják fel. Tipikus esete ennek, amikor a szállodában vagy éppen autókölcsönzéskor előre elkérik a plasztikot (ekkor zároltatják a díjat), amikor pedig kifizetjük a szállást vagy az autó díját, akkor ismét lehúzzák a kártyát. Egyidejűleg fel kellene szabadítani ilyenkor a zárolt összeget, ám időnként ezt nem teszik meg a kereskedők (talán lustaságból, talán tájékozatlanságból). A kártyabirtokos ilyenkor bosszankodhat, hiszen a bankszámlájáról leemelték a pénzt, ám a zárolt öszszeghez továbbra sem férhet hozzá. Ezt persze jellemzően csak akkor veszi észre, amikor a legközelebbi fizetéskor közlik vele, hogy nincs fedezet a számláján, holott valójában nem futott nullára.
„Ekkor a számlavezető bankunkkal kell kapcsolatba lépni” – mutat rá a megoldásra Horváth Balázs, az OTP Bank főosztályvezetője. Telefonon keresztül ugyanis kérhetjük a zárolás feloldását. De nem csak emiatt fontos tudnunk pénzintézetünk call centerének telefonszámát. Ha a kártyánkat ellopják vagy elveszítjük, akkor is ezen keresztül tilthatjuk le a használatot. Éppen ezért fontos, hogy felírjuk, és a kártyától elkülönítve, egy másik helyen tároljuk a plasztik számát – azt a letiltáskor mindig kérik tőlünk -, valamint bankunk elérhetőségét. Ezt a tanácsot jellemzően nem fogadják meg az ügyfelek, ezért a kártya száma helyett sokszor egyéb személyes azonosító adatokat kell kérni tőlük a letiltáshoz.
KÓDSZABÁLYOK. „PIN kódunkat viszont ne írjuk fel sehová, hanem jegyezzük meg! Ha mégsem bízunk a fejünkben, a feljegyzett számot semmiképpen se a kártyával együtt tároljuk” – hangsúlyozza Horváth Balázs a kártya biztonságos használatának alapszabályát, amit elvileg már mindenki fúj, ám sokan még mindig nem tartják be. A kártyás visszaélések jelentős része ugyanis erre vezethető vissza. Ha képtelenek vagyunk megjegyezni már azt a rengeteg PIN kódot, jelszót és riasztó-kódot, amit használnunk kell, lehetőségünk van a PIN-cserére, így csupán egy számot kell fejben tartanunk. „Ez azonban lehetőleg ne a születési dátumunk legyen” – figyelmeztetnek a szakértők.
Az alapvető biztonsági szabályok betartása ne riasszon el senkit a kártya külföldi használatától, hiszen ha valutát viszünk magunkkal, arra egyfolytában vigyázni kell, ha pedig mégis ellopják, akkor az egész odavész, míg a kártya esetében – ha időben letiltjuk – a pénz a számlánkon marad. Ugyanakkor az elveszett kártya pótlása már nehézségeket okozhat, hiszen ezt nem minden bank vállalja külföldön; amelyik mégis, az meg is kéri az árát. A K&H Banknál ez például 225 dollárba kerül, és a telecenteren keresztül tudhatjuk meg, hogyan juthatunk hozzá – egyébként országonként eltérő módon.
Külföldön fokozottan igaz, ami itthon is: igazából vásárolni érdemes a plasztikkal. A pénzfelvét ára ugyanis borsos, általában 3-4 euró körül mozog, ami a kivett összeg nagyságától függően még fölfelé nőhet (lásd a táblázatot). A vásárlás azonban ingyenes. Ha valaki fél attól, hogy idegen országban fizessen a kártyájával, akkor mindenképp fontos lehet számára a bankok többsége által kínált SMS-szolgáltatás, amelynek keretében a bank minden egyes terhelésről szöveges üzenetben értesíti az ügyfelet annak mobiltelefonján, tehát az azonnali visszajelzést kap a költésekről.
Jóllehet, a készpénzfelvétnek a bankok megkérik az árát (ezt alapvetően meghatározza a kártyatársaság díjszabása), azért 100-200 eurótól már ez is kifizetődő lehet, hiszen a pénzintézetek jellemzően deviza-eladási árfolyamon számolják el nekünk a külföldi kiadást a forint bankszámlánkon, ami kedvezőbb, mintha készpénzt vennénk valuta-eladási árfolyamon Magyarországon. Arról se feledkezzünk meg, hogy itthon már az is pénzbe kerül (persze jóval kevesebbe, mint külföldön), ha azt a pénzt felvesszük, amit át akarunk váltani. (Érdemes megjegyeznünk itt, hogy az Ersténél már élvezhetjük a bankcsoporthoz tartozás előnyét, hiszen a külföldi erstés ATM-ekből is olcsón juthatunk pénzhez.)
KURZUSRIZIKÓ. A képet persze árnyalja az is, hogy a bank azon a napon veszi figyelembe a kurzust, amikor a terhelés beérkezik. Ez az ATM-es pénzkivét esetében szinte azonnali, ám fizetéskor jellemzően napok, de akár hetek is eltelhetnek, mire az összeg a számlánkon megjelenik, így némiképp ki vagyunk téve a forint árfolyamváltozásának. Sőt, még a nemzetközi pénzpiaci folyamatok is eltéríthetik a forintban leemelt összeg nagyságát, ugyanis a Visa dollárban számol el a bankokkal, míg a MasterCard euróban. Ez azt jelenti, hogy amennyiben az eurózónában Visa kártyával fizetünk, akkor először a társaság átváltja az eurót dollárra, a bankunk pedig a dollár deviza-eladási árfolyamán veszi figyelembe a költésünket, amikor a forintot leemeli. A MasterCardnál ugyanebben az esetben nincs kétszeres átváltás, az összeget euróban küldik tovább bankunknak. Ha viszont az Egyesült Államokban költünk, éppen fordított a helyzet. Londoni fizetéskor pedig mindkét cég átváltja a fontot euróra, illetve dollárra, és úgy küldi tovább a terhelést.
