A politikusok által előadott cirkusz zaja ugyanis kiváló eszköz arra, hogy a közvélemény ne vegye észre azt az óriási némaságot, amely a nyomozást kíséri az utóbbi hetekben. Míg ugyanis a botrány kitörése utáni időszakban a rendőrség, az ügyészség kiemelt figyelmétől kísérve szinte hétről hétre produkált eredményeket, derítette ki a sikkasztásban és a pénzmosásban részt vevők nevét, tartóztatta le őket, tárta fel a pénz útját off-shore cégeken és arab közvetítőkön keresztül, addig mostanában a hatóságok mintha egyre inkább egymással és a politika hangulatával lennének elfoglalva.
Miközben az előzetesben lévő banki vezérigazgatót még nem hallgatták ki, a rendőrség és az ügyészség valósággal hajba kap azon, hogy melyik szervezet hatókörében tartják fogva, a politika pedig rögvest a két szervezet kölcsönös elfogultságát gyanítja, amikor egyik börtönből átszállítják egy másikba. A Bécsben raboskodó főkolompossal hasonló a helyzet: a politikusok vitája miatt közéleti kérdéssé válik az a szakmai ügy, hogy hazatérte előtt hallgassák-e ki, vagy megvárják azzal a kiadatását.
Az óriási hangzavarban persze ismét csak az alapkérdések nem hallatszanak: kinek a tudtával, beleegyezésével, kiknek az instrukciói alapján és pontosan hova érkeztek a milliárdok. Azt ugyanis senki sem feltételezi, hogy az Ezeregyéjszaka meséiből ide érkező két szír markolta fel a pénzt, és az is valószínűtlen, hogy Kulcsár Attila saját szakállára dolgozott. A nagy csend a háttérben tehát nagy tétet jelez. Egyrészt azt, hogy a nyomozók elérkeztek a pénz útjának végállomásához, másrészt pedig azt, hogy a címzetteket jól ismerő gyanúsítottak hajlandók lehetnek erről információkat adni. A nagy kérdés most az, hogy ebben a hangos csendben kiderülhet-e az igazság.
