A világ jelenleg egyik legnagyobb menekülttáborát Adrének nevezik. A város után, amelyiknek az oldalán kinőtt a csádi-szudáni határon. A lakossága a többszöröse minden határ menti csádi városnak.
A menekülttábor a semmi közepén áll a perzselő nap alatt. Szabad szemmel nem nagyon látni, hol érnek véget a viskók, és hol kezdődik Szudán. A szél gyakran tompa dörgések hangját hozza – az ember abból tudja, merre lehet a határ, ahol lőnek.
Adréban a gyerekek nem futottak.
Ez tűnt fel először. A táborban mindenki ment valahová. Asszonyok hordták a sárga kannákat, férfiak álltak sorba a regisztrációnál, öregek ültek a sátrak árnyékában, mintha már csak a csontjaik várnának valamire. A gyerekek általában futnak az ilyen helyeken. Porban, szemétben, kecskék között, víz után, labda után, semmi után.
Ők nem futottak. Egy nagy akácia alatt ültek vagy húszan. A legkisebb talán hatéves lehetett. A legnagyobb tizennégy. A karjuk sovány volt, a szemük sárgás, a bőrükön apró sebek. Egy fiú a térdén tartotta a kezét, és nézte, ahogy remeg. Nem nagyon. Csak annyira, mintha a testében valaki halkan kopogtatna belülről.
A tolmács azt mondta, Dárfúrból jöttek. No shit, Sherlock. Adréba mindenki onnan jött.
Dárfúrból jöttek az asszonyok, akiknek nem maradt férjük. Dárfúrból jöttek a férfiak, akik nem néztek az ember szemébe, mert már mindenki szemébe belenéztek, aki meg akarta ölni őket. Dárfúrból jöttek a kecskék, a műanyag kannák, a matracok, a sebek, az üres tekintetek. Dárfúrból jött a por is, csak itt megállt az ember szájában.
Ne azt írja, hogy arany, inkább, hogy por
Az Orvosok Határok Nélkül (MSF) sátra mellett szürke mellényes nő állt. Francia volt vagy belga, nem kérdeztem. Az ember egy idő után nem kérdez ilyesmit. A neveket felírja, aztán elhagyja valahol. A nő kezében mappa volt, a nyakában sztetoszkóp. A cipőjére rászáradt a sár. A táborban három napja nem esett, de a rendelő mögött mindig volt sár, mert ott mosták le a hányást a hordágyról.
Megkérdeztem tőle, mi bajuk a gyerekeknek.
„Higany.”
„A bányákban dolgoztak?” – kérdeztem.
Az orvos ránézett a gyerekekre, aztán rám.
„Sokan. Nem mind. Némelyik csak a zúzásnál volt. Némelyik mosta az ércet. Némelyik égette az amalgámot. Némelyik csak ott aludt.”
A nehézfém-mérgezés tünetei a remegés, fejfájás, hasi fájdalom, látászavar, zsibbadás, ingerlékenység, görcsök, kihulló fogak, nyáladzás, járás- és egyensúlyzavar a lexikon szerint.
„A higanyt összekeverik az arannyal. Aztán hevítik.”
Mutatta a kezével. Apró mozdulat volt, mintha teát kavarna.
A tolmács közben odébb ment, mert valaki a nevét kiabálta. Egy asszony állt a rendelő bejáratánál, a karjában kisgyerekkel. A gyerek feje hátrabicsaklott. Nem sírt.
A doktornő rám nézett.
„Ezt ne írja így” – mondta.
