28 éves vagyok, egy lány, aki – megkockáztatom – sosem politizált. Nem, mert csak érintőleg érdekelt a téma, annyira, hogy képben legyek. Tudtam, hogy földi halandóként a legbelső „folyamatokba” sose láthatok bele olyan mélységben, amennyire érdekelne, meg aztán – urambocsá’ – hittem, hogy azok, akik a Parlamentben üldögélnek, megoldják. Mert ez a dolguk.
Nem különösebben izgatott, hogy mit csináltak. Néhány nagyobb hülyeségükre én is felhúztam a szemöldököm, meg három mondat erejéig talán szóba is került otthon, de ennyi. Egy ideje viszont azt vettem észre, hogy az egészet követem, sőt mi több, aggódom. De nem csak azért, amiért egy korombeli általában aggódni szokott: önálló élet, biztos munka, párválasztás…ilyesmik. Nem, én mostanában a jövőnkért aggódom. Szinte folyamatosan.
Olyan ez, mint egy rossz vicc. Ha valaki néhány évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy 2013 márciusában, munka után sietek haza, hogy a gép előtt legyek, amikor az alkotmánymódosításról döntenek, és bőgök, mint a szamár, mert elfogadták, szó nélkül kiröhögöm. Hangosan.
Mégis ez történt. Pedig jól tudom azt is, hogy a sírás nem old meg semmit. De mégis muszáj volt valamit reagálni.
Arra az arroganciára, ahogy ezt az egészet intézték. A kétségbeesésre, ami elfogott, amikor rájöttem, nincs semmi, ami megállítaná ezt az egészet, hiába megyek, megyünk ma, holnap és holnapután is az utcára. A tehetetlenségre, ami rendre előjön, amikor arra gondolok, hogy vannak, akik szerint ez így teljesen rendben van.
Fotó: Neményi Márton
Tévedés ne essék, nekem nem azzal van bajom, hogy egy párt, amelyiknek kétharmados többsége van, él a lehetőségeivel, és bebiztosítja magát. Nem, elképesztően naivnak kellene lennem, hogy azt higgyem, egy másik párt nem élne egy ilyen csábító lehetőséggel…
Az én problémám leginkább az, hogy tegnap kétharmados többséggel a kukába hajították még a reményemet is arra, hogy egy fejlődő, gazdaságilag stabil, kiegyensúlyozott és európai szintű demokráciában éljek. Meg a gyerekeim. És az unokáim.
Az én problémám az, hogy erről a most formálódó Magyarországról a nagyszüleim sokkal többet tudnak nálam.
Szóval ezek után kit érdekel a tavasz?
