Azután még hozzáteszi azt is: és vajon meddig terjedhetnek a civilizált világ lehetőségei és eszközei, hogy megvédjék ezeket az értékeket, anélkül, hogy megsértenék az adott ország szuverenitását? A kérdés aktualitását Halmai az éppen perceinkben is zajló egyiptomi válságról vetíti ki, bemutatván: „Július 3-án az egyiptomi hadsereg eltávolította Mohamed Morsit, az ország első demokratikusan megválasztott elnökét, kinevezte ideiglenes elnöknek az Alkotmánybíróság eddigi elnökét, felfüggesztette a tavaly év végén népszavazással megerősített alkotmányt, és új parlamenti és elnökválasztást helyezett kilátásba.”
És még hozzáfűzi: a katonák puccsának előzménye az ország talán soha korábban nem tapasztalt megosztottsága volt, az egyik oldalon az arrogáns Muszlim Testvériséggel, amely – a Fideszhez hasonlóan – választási győzelmét politikai biankó csekknek tekintette… a másik oldalon pedig – a magyarhoz hasonlóan – egy halovány és megosztott ellenzékkel.
Az egyiptomi példából az látszik, hogy „Morsi az ország legitim vezetője volt, akinek az alkotmányon kívüli eszközökkel történt eltávolítása aligha tesz jót Egyiptom törékeny demokráciájának, hiszen sokakban azt a benyomást erősíti, hogy a hadsereg és az esetleg idegen államok által támogatott tömeges tiltakozás semmissé teheti a demokratikus választások eredményét”.
Fotó: AFP / Mahmud Hams
Halmai következtetése: „Az egyiptomi tavasz sikertelenségének talán legfőbb tanulsága minden bizonnyal az, hogy az átalakulás társadalmi-politikai polarizációval terhes időszakában nem kerülhető el a konszenzuális kormányzás, és az újraalkotott alkotmánynak is hosszú távú társadalmi szerződést kell kínálnia a különböző ideológiai, etnikai, vallási csoportok számára…”
Nyilvánvaló, hogy a szerző áthallással beszél, ám ezt nem is titkolja: „Július 3-án az Európai Parlament plenáris ülése elfogadta az úgynevezett Tavares-jelentést, és ezzel az Európai Unió történetében szokatlan kritikával illette egy tagállam alkotmányos rendszerét…”
„A magyar kormány állításával ellentétben, mely szerint a jelentés az európai baloldal akciója, valójában a Fidesszel azonos frakcióba tartozó Európai Néppárt-i, illetve egyéb konzervatív képviselők közül, akik a plénum többségét alkotják, nem kevesen megszavazták az elítélő tartalmú jelentést, és még többen tartózkodtak, vagyis nem szavaztak ellene.”
És persze ajánlások sorát fogadták el arra, hogy az uniós elvárások teljesülhessenek. “A magyar kormány első reakciója nem ígér sok jót az ajánlások követését illetően. Két nappal a jelentés elfogadása után a magyar Országgyűlés a kormánypárti képviselők szavazataival elfogadta a 69/2013. számú országgyűlési határozatot „a Magyarországot megillető egyenlő elbánásról”.”
A 2011 utáni magyar és egyiptomi alkotmányos fejlődés összehasonlítására három fő szempont kínálkozik Halmai szerint, ezek bemutatásából az első gondolat: “Ami az alkotmányozást illeti, közös a két ország eljárásában, hogy mindkettő egypárti, vagyis a másokat, mind más parlamenti pártokat, mind a civil szférát kirekesztő volta, nem keresték a konszenzust, inkább a „győztes mindent visz” elvét érvényesítették.”
(A teljes cikk az ÉS-ben olvasható!)
