„Még akadhatnak fellángolások, az ifjúság lelkében valóban megmoccant valami, de csak egy szűk budapesti nézőpontból, néhány ellenzéki szerkesztőségből látszódhat úgy, hogy minden forrong, erjed. Pár utcával odébb már nem hallatszik a megafon hangja, vidéken pedig végképp temetői a csend és a közöny. Igaz, nem is ezeknek a fiataloknak kellett volna megmenteniük az országot Orbán Viktor hibbant rendszerétől, mégis túl gyorsan elillant az a tavaly év végi néhány szép, ígéretes pillanat.”
Fotók: Neményi Márton
Ezt írja Bruck András az ÉS-ben.
A szerző úgy véli, mellettük nincs más már, csak az elmúlt két évtized terméketlen vitáiba belfásult, kiöregedő nemzedék: „…rossz érzés önnön tehetetlenségünket saját gyerekeinkben viszontlátni. A nevelés csődje? Magyarország csődje? Egy kultúra csődje?”
Bruck lemondóan hozzáteszi: „Nem lehetünk szellemi országút a Nyugat és a Kelet között, mert gonosz szobrokkal, barbár gondolatokkal torlaszoljuk el az átjárókat. Nem lehetünk és nem leszünk „Kárpát-medencei erő- és tudásközpont”, mert vélt kultúrfölényünket nem teljesítménnyel kívánjuk alátámasztani. És még sok minden nem lehetünk, ami szerettünk volna, és amiről azt hittük, ki, ha nem mi.”
„Sírni való, mennyire nem tudtunk élni a szabadsággal” – mondja még, s rámutat arra az örökös torzsalkodásra, szellemi öldöklésre, amivel egymást nem felemelni, hanem legyőzni igyekeztünk. Vagyis nem éltünk a rendszerváltás lehetőségével, véli.
És ezt az egészet elnevezték hazafiasságnak
„Pedig a kezdeti lelkesedésben mindenki, még a szakértelmet és modernizációt afféle gyanús, olykor egyenesen zsidó ármánynak tartó szélsőjobb szeme előtt is Bécs lebegett mintaként – aztán az ország nekiállt múltat siratni, elszakadt országrészezni, kommunistázni, „zsidó kérdést” megbeszélni akarni, ahelyett, hogy vasutat épített volna, ahol a vonat pontban kettőkor, tisztán és gyorsan kihúz a korszerű pályaudvarról, s ahol nem hajléktalan külsejű alkalmazottak vonogatják a vállukat az egyetlen nyitott pénztárablak előtt. És ezt az egészet elnevezték hazafiasságnak.”
„Valójában percekre volt esélyünk.”
(A teljes cikk az ÉS-ben olvasható!)