Harminc év alatt sok mindent tapasztaltam már, sokféle emberrel találkoztam, de annál undorítóbbat még nem láttam, mint ami ma Budapest egyik legforgalmasabb közlekedési csomópontjában fogadott.
Adott egy húszéves hülyegyerek, a maga népnemzeti hacukájában, és adott egy cigány család a nagymamával, az anyával, és a négy év körüli unokával, aki sült gesztenyére vágyik. A náci meg pont azt árul, de a cigány családnak nem ad. Hiába nyújtja az anya a pénzt, csak nem szolgálja ki ez a nagy magyar.
“Ezek cigányok, ezek lopnak” – érvel nekem fröcsögve, miután kérdőre vonom. Az a náci, aki számlát ugye már nem ad, tehát hivatalosan kizárólag ő a tolvaj. “Este idejárnak és lopnak összevissza” – hajtogatja akkor is, amikor én azt mondom, “de a gesztenye a gyereknek kell, legalább neki adja oda”.
Nem adja. Szarik magasról a gyerekre. Sajnálja? Dehogy.
Próbálkozom tovább, mondom neki, hogy jó, akkor nekem adja el a gesztenyét. Én meg odaadom majd a kislánynak. Nekem se adja, ehelyett azzal fenyegetőzik, hogy rendőrt hív. Hogy mire fel, azt már persze nem árulja el. A cigány család közben tehetetlenül áll, és szidják az anyját. Nem tudom őket elítélni ezért, nagy valószínűséggel én is ugyanezt tenném, ha se nekem, se a gyerekemnek nem adnának gesztenyét, még úgy se, ha más kifizeti. Végül otthagyják inkább az egészet, én meg arra gondolok, hogy jobb is: nem kell, hogy a gyerek ezt lássa. Épp eleget látott eddig.
Nincs az a vita, nincs az az érv, ami meg tud arról győzni, hogy a szülő származásáért és/vagy a tetteiért a gyereket is felelőssé kell tenni. Nem tudom, Magyarország mikor lett ekkora szarhalom, ahol a cigányokat jobbára csak megtűrik, sőt, gyakran már megtűrni sem akarják őket. Csak azt tudom, hogy néhány éve még nem volt az. Néhány éve a náci söpredéknek még nem volt ekkora a szája, és nem volt joga istent játszani sem.
