Annak idején én is fociztam, apukám is focizott, de csak ennyi a hasonlóság. Az én édesapám – nyugodjék békében – nem volt miniszterelnök, focirajongó annál inkább. Én Toniónak hívhattam, ennyire nem volt tekintélyelvű. Annyira sem, hogy nyugodtan mondhattam volna neki felnőttként is, hogy dehogy megyek vele vb-döntőre. Persze valószínűleg még akkor sem utasítottam volna vissza, ha elárulja, kik mellé kell ülnöm a VIP-páholyban. Az én édesapám azon jobban fennakadt volna, ha lemaradok egy közös családi fotóról.
Bevallom, én még arra se tudtam nemet mondani, amikor a rádió volt elnöke azzal hívott fel, jutalomként utazhatok a pekingi olimpiára, de még egyszer mondom, nekem nagy szerencsém, hogy édesapám nem volt miniszterelnök. Így mindig tudtam: rádióban, tévében, újságnál, hogy csak a saját teljesítményem számít.
Sejtelmem sincs, Orbán Gáspár miért nem futballozik tovább, de könnyen lehet, éppen azért, mert édesapja miatt nem tudhatja, mennyire jó focista. Sajnálom Orbán Gáspárt. Most „kiskirályfizzák”, mert megsértődött, amikor rászállt a sajtó. Halkan jegyzem meg, a tévedés kockázatával, az a sajtó, amelynek képviselői közben ingyenjegyekért kuncsorognak a nyári fesztiválok szervezőinél.
