„Elég az idő amit öregedtünk
e hümmögések kurta idejében”
(Petri György: Reggel)
Pető Péter nem hümmög és nem nyugszik. Leborotvált ország című grandiózus könyvének az indulat nemcsak kulcsszava, hanem beszédmódja is. Ahogy a legendás angol filmrendező, a megalázottak és kizsigereltek egyik legnagyobb krónikása és cinematográfusa, Ken Loach fogalmaz: „Hát miféle ember vagy te, ha nem vagy dühös?” Ilyen a korszak, amelyben élnünk adatik. Ilyen a közérzetünk, nagyképkeretben és irtó közel. Erről szól ez a könyv. Mert mi másról is tudósíthatna egy hírlapíró, ha nem e kettőről: korszakról és közérzetről.
Hiszen az újság (ahogy Pető szeret utalni rá) a jelen időnket beszéli el. De az igazán jó újság a nyilvánosság zajos turbulenciájában sem csak a pillanatot uralja, hanem – jobb és rosszabb időnkben egyaránt – helyet szorít és helyet tart fenn az eszményeinknek, a hiteinknek, az álmainknak is. A hagyományunknak és a jövőnknek. Óriások vállán állunk, és üres címlappal jelenünk meg, ha kell. Az igazán jó újság ezért marad majd több, mint forrásértékű kordokumentum. Az igazán jó újság túléli az apropót és az aktualitást. Az igazán jó újság alapot jelent, hogy újra és újra legyen honnan elrugaszkodni azoknak, akik majd utánunk jönnek, és akikkel osztozunk a reményeinkben.
Pető Péter igazság- és valóságpárti. Szakmájának realizmuskényszere mégsem köti gúzsba (politikai) képzeletét. Száguldó hírlapíró, de nem felületes, nem kapkodó, nem pontatlan, mert nem a hírfolyam és a scrolling sodorja el, hanem az élénk kíváncsiság és az igazságszomj hajtja. Zúdulnak a mondatai, ahogy olvassuk és hallgatjuk őket. Zúdulnak és dallamtapadnak. Tudja persze azt is, hogy a forma hatással van a nyelvre, ahogy a médium is a gondolatra és az üzenetre: kinyomtatott publicisztika, online elemzőesszé, vita és vélemény élőszóban. Lelkes és éles, tempós és hosszútávlatos. Derűs, de nem vihog, kérlelhetetlen, de nem megvető. Nem kizár, hanem bevon és beavat. Szinte ott vagyunk vele a breakingnewsroomban, a szerkesztőségben, ahol mindig éppen a legpontosabb jelen idő ketyeg, és ahol – régi hitünk szerint – az arra elhivatottak keresik, firtatják, megfejtik és kimondják az igazságot. Ahol itt és most történnek a dolgok, ahol a dolgok történnek – és ahol nem vagyunk egyedül. Ahol csapattagok lehetünk, véd- és dacszövetségesek, ahol otthonra, zsinórmértékre, tartásra és biztonságra találhatunk egymás szenvedélyében.
Pető Péter köztársaságpárti. Nem magát mutogatja, nem önmagát tekinti minden magyarázat és minden megfejtés kiindulópontjának. A történtekben és a történetekben nem a promóciós önelbeszélés lehetőségét látja. Műveltsége nem arrogáns öncél, hanem közkincs. Ő a generációnk egyik legeredetibb hangja, egyben politikai eszmélésünk visszhangkamrája is. És miközben kitart erős és vállalt hitei és igazságai mellett, azokat nem tekinti kizárólagosnak. Nem tekinti őket normának. Nem tekinti mások hitét és igazságát illegitimnek. És le is leplezi rögtön azt, aki ilyesmivel próbálkozik, mert tudja, hogy minden normaszabás hatalmi gesztus, s mint ilyen, egyfajta adottság: politikai és médialogika. Tudja, hogy a jogok összessége és a nyilvánosságban mesélt történetek mindegyike emberi konstrukció, tehát nem fétistárgy. Tudja, hogy a jogállam és a közhatalom nem semleges, hanem érték- és érdekvezérelt, melyet hol a magánérdek mozgat, hol a közérdek. Demokratikus azonban mindez csak akkor lesz, ha a közérdek dominál, és ha ehhez valódi és világos felhatalmazás is rendelődik, előfeltételként. Tudja, hogy a piacot viszont mindig a magánprofit motiválja, amely nagy ritkán akár a közérdekkel is egybeeshet. Tudja, hogy az igazság nem természeti jelenség és nem adomány, hanem meg kell érte küzdeni. És mi mást csinálna egy hírlapíró, ha nem ezt? Hol és mikor találunk rá az igazságra? Hol és mikor talál ránk az igazság?
Pető Péter függetlenségpárti. De tudja, hogy a függetlenség nem azt jelenti, hogy nincsenek értékeink, gondolataink és érzéseink. Tudja, hogy az igazán jó újság eufória, kritika és világnézeti ajánlat is. Az igazi függetlenség pedig arról ismerszik meg, hogy a szakmai sztenderdeket nem írják felül a szerkesztőségen, tehát az olvasó, azaz a politikai közösség szolgálatán kívüli akaratok. Petőnek persze könnyű, mert tudja, hányadán áll két lábbal a pályán. Elkötelezett és önazonos. És van-e nagyobb szabadság annál, mint ha igazán tudjuk, hogy kik vagyunk? Ha ráadásul meg is kedveltük közben azt, akik voltunk és lettünk, ahonnan jöttünk, amit magunkkal hoztunk, amit viszünk tovább. Talán épp emiatt nem kallódunk el, talán emiatt nem hasonlunk meg, talán emiatt nem finomulunk elvonttá.
Mert van-e nagyobb (hírlapírói) szolgálat, mint másokat is inspirálni erre az öntudatra?
Talán emiatt lettünk és maradunk ezután is Pető Péter állhatatos olvasói.
Fehér Renátó

