Gyakran és szívesen dicsérjük filmrendezők tehetségét és érzékenységét, vagy az egyéni stílusukat. Ritkábban van módunk a bátorságukat méltatni. Nem a kissé homályos „alkotói bátorságról” beszélünk most, a kísérletezés szabadságáról, noha természetesen azt is nagyra tartjuk. Inkább arról a bátorságról, amikor valaki szembehelyezkedik hazája elnyomó politikájával, és börtönbüntetések, házi őrizetek, éhségsztrájkok között újra és újra megkérdezi a filmjei révén: hol élünk?
Dzsafar Panahi ilyen bátor rendező. Amikor tavaly májusban Arany Pálma-díjat kapott a világ legrangosabb filmfesztiválján, Cannes-ban a Csak egy balesetért, a Juliette Binoche vezette zsűri nyilvánvalóan nemcsak Panahi kivételes művészi teljesítményét, hanem emberi bátorságát is elismerte. A rendező részt tudott venni a fesztiválon, nem úgy, mint előző, Cannes-ban vetített filmje, a Három arc premierjén. Akkor éppen nem hagyhatta el Iránt. Most elhagyhatta, de vissza, legalábbis jelen állás szerint, nem mehet.
Hogyan lehetséges napjainkban, hogy a művészet büntetendő? Miért tilthatják meg valakinek, hogy elhagyja a hazáját, vagy éppen, hogy hazautazzon azért, mert filmet készített arról, amit otthon látott? Ezek azok a kérdések, amelyeket Panahi nem tesz fel. Legalábbis nem nyíltan. Bár rögeszmésen foglalkoztatja, hogy neki mi a felelőssége és a szerepe abban, ami Iránban folyik – a Golden Globe-gála napján a nemzetközi közönség figyelmét és segítségét kérte a jelenleg zajló, durvuló iráni tüntetések ügyében –, jobban érdekli, hogyan képesek élni ebben a rendszerben azok, akikre nem irányul nemzetközi figyelem.
Kivételes abból a szempontból, hogy egyáltalán nem foglalkozik a rendező vagy általában a művész erkölcsi dilemmáival, a műalkotássá gyúrható valóság intellektuális és politikus kérdéseivel. Panahi, a rendező filmjeinek jelentős részében feltűnik Panahi, a színész, aki egy Panahi nevű rendezőt játszik. Mindez szorosan kapcsolódik a későmodern iráni film hagyományaihoz és Panahi mestere, Abbász Kiarosztami rendezői örökségéhez. Az Arany Pálma-díjas filmben viszont ilyesmiről szó sincs. Ebben csak öt, a diktatúra által fizikailag és lelkileg megnyomorított ember szerepel, meg a hatodik, akin bosszút akarnak állni a fájdalmukért.
Az egyszerű és nyers alaphelyzet persze nem jelenti azt, hogy a Csak egy baleset együgyű volna. Ellenkezőleg, nagyon is ravasz film.
