Az akkori döntéshozók érvei, motivációi, politikai és gazdasági adatok sorolása mellett a történelemkönyvek gyakran elsiklanak a lényeg felett: hogyan élték meg adott kor kisemberei a ma már történelminek tekintett változásokat? Hogyan viszonyultak az eseményekhez azok, akik munkájukkal, vérükkel, nélkülözéssel, lelkesedéssel a “két kezükkel” alakították a jövendőt, a mi mai életünket.
Fónagy Zoltán történész az 1848-49-es forradalom és szabadságharci hétköznapjaiból villant fel mozaikokat – ahogy ő fogalmaz, a “nagy történelem” alatti történelemből – a Mindennapok története blogon. A mából visszatekintve 1848-49 volt talán a magyar múlt során a legradikálisabb rendszerváltás, a kortársaknak a csudák éve.
Bizalom erősítette az új pénzt
Az egész kisebb pánikkal indult. A forradalmi megrázkódtatások hírére az emberek megrohamozták az Osztrák Nemzeti Bank magyarországi fiókjait, hogy a bankjegyeket ezüstpénzre váltsák be. Az ezüstpénz hamarosan eltűnt a forgalomból, a papírpénzt nem, vagy csak alacsonyabb árfolyamon fogadták el. Megtiltották az ezüst- és aranypénz kivitelét külföldre, amivel megszakadtak a külkereskedelmi kapcsolatok a Habsburg-birodalmon kívüli területekkel.
Az emberek kivették betétjeiket, a kereskedők és gyárak nem jutottak hitelhez, a márciusi és a júniusi vásárra nem jöttek el a külföldi vevők. Súlyos pénzügyi gondokkal küzdött szinte minden pesti ipari üzem, és a kézműiparban is hasonló volt a helyzet. Mesterlegények tömegei kerültek utcára. A válságnak végül a háborús készülődés vetett véget: a fegyverkezés munkahelyeket teremtett, a munkanélküliek másik részét pedig a honvédsereg szívta fel.
Barabás Miklós: Falusi tanácskozás (Mindennapok története)
Szinte állandó problémát jelentett a váltópénz, illetve a kis címletek hiánya, ezen gyakran a bankók felezésével, negyedelésével segítettek. Hisztérikus reakciók és virágzó spekuláció (is) jellemezte a pénzhez való viszonyt 1848-49-ben. Bár a fedezetlen papírpénz elértéktelenedése feltartóztathatatlan folyamatnak bizonyult, a pénzrendszer mégsem omlott össze. Hogy a bankjegykibocsátás maradhatott a szabadságharc anyagi alapja, abban döntő szerepe volta lakosság bizalmának, amivel az új rendszert fogadta.
A bizonytalanság fokozódása idején az emberek felvásárlásokkal, adósságaik törlesztésével igyekeztek megmenteni Kossuth-bankóik értékét. A végleges megszállást irányító Haynau kevésbé volt aggályos: ő egyik első feladatának tekintette a szabadságharc anyagi alapját jelentő papírpénz érvénytelenítését, bármilyen veszteséggel járjon is az a meghódított ország számára.
Kihirdették a szabadságot
A népesség nagyobbik részét kitevő jobbágyság szóhasználatában gyakranmegjelent a szabadság, ám nem valami elvont fogalomként, mint manapság. A robot és a dézsma, valamint a személyes alávetettséget megtestesítő úriszék azonnali eltörlése számukra nagyon is konkrét tartalommal töltötte meg a magasztos fogalmat. Az ekkoriban megszaporodó paraszti feljegyzések így fogalmaznak: „48-ban született meg az igazság”, “kihirdették a szabadságot”, „kiütött a szabadság”. A szabadság egyben azt is jelentette, hogy gyökeresen megváltozott úr és egykori szolgája viszonya.
Zólyom környékén például a nép nem akarta kihasználni volt urai szorult helyzetét, igaerejét pénzért, sőt alkalmanként ingyen is rendelkezésükre bocsátotta. Mások ugyanakkor „készebbek hassal napnak fordulva heverni, hogysem készpénzért szolgáljanak”. A nemesség is eltérő módon reagált. Volt, aki megaláztatásnak fogta fel az új helyzetet, vagy “ősi kiváltságaikban csorbítva, hallgatag bár, de bosszús érzelmekkel töltik elvonult éltöket”. Másokat elragadott a hév, a közigazgatásban vagy a harctéren szolgálták a polgári átalakulás ügyét. Számos nemes változtatta nevének arisztokratikus y-ját a demokratikus i-re.
A forradalom utáni első napokban azonban a nemesség nagy része tartott a szabaddá vált néptől. Voltak, akik menekülésszerűen hagyták el kúriáikat, és például a román jobbágyság tengerében élő erdélyi földesurak esetében ezt jól is tették. Ám az ország túlnyomó részén alaptalannak bizonyultak az aggodalmak. Kissé idealizált, de alapvetően helytálló Kemény Zsigmond jellemzése:
A volt úrbéres „gazdasági tanácsért többnyire volt földesurához folyamodott, pörlekedéseiben egyeztetőkül a tekintélyes táblabírókat használta, képviselővé majdnem kivétel nélkül nemest választott. … A nép a forradalom alatt több vidéken helységbírává és falujegyzővé volt földesurait választotta, s a demokrácia arra szolgált, hogy egy szorosabb és a magánélet minden rétegeibe magát átszövő érintkezés eszközöltessék a míveltebb osztály és a tömeg közt”.
