A távozás lehetséges formái

Sz. Bíró Zoltán: Egy hamis mítosz – a NATO-bővítés tilalma

„A magyar miniszterelnök november 29-én, Nyíregyházán, a Digitális Polgári Körök második országos találkozóján moszkvai tárgyalásának másnapján többek között arról beszélt, hogy az ukrajnai háború értelmezése teljesen más Nyugat-Európában, mint Oroszországban, és ehhez képest van egy harmadik verzió, amit mi látunk, mármint amit ő lát.

Szerinte „az európaiak úgy gondolják, hogy az oroszok megtámadták az ukránokat, és ha őket sikerül bekapni, akkor jönnek tovább, bekapnak bennünket, Németországot, majd mindenkit. Az orosz értelmezés ezzel szemben az, hogy ők elvesztették a Szovjetuniót, kötöttek egy megállapodást a nyugatiakkal még 1990-ben. Ezt a nyugatiak nem tartották be, mert a volt szovjet befolyási övezethez tartozó országokat, mint Magyarország, felvették a NATO-ba. És most nemhogy ezzel megelégedne a Nyugat, most be akarja integrálni, felvenni a NATO-ba és az EU-ba is Ukrajnát, vagyis elviszi az összes modern fegyvert egészen az orosz-ukrán határig. És azt mondják, hogy ez sok, ez nem történhet meg. Lehet, hogy Ukrajnát megilletik nemzetközi jogok, ehhez nem fér kétség, de ők ezt nem tartják tiszteletben, mert őket is megilleti a saját biztonságukhoz való jog, és nem akarnak NATO-tagállam szomszédjai lenni. És ezt, ha kell, fegyveres erővel is megakadályozzák.”

Ez a fejtegetés több tekintetben erősen sántít.  Egyrészt azért, mert a „nyugatiak” 1990-ben egyetlen olyan megállapodást sem kötöttek Moszkvával, ami „a szovjet befolyási övezethez tartozó országok” NATO-csatlakozására vonatkozott volna. Ilyen megállapodás csak Orbán és Putyin, illetve a rájuk hallgatók képzeletében létezik. A másik probléma, hogy a „nyugatiaknak” mindaddig, amíg Oroszország nem kezdett nyílt háborút Ukrajna ellen, nem állt szándékában „az összes modern fegyvert egészen az orosz-ukrán határig” vinni. Ahhoz, hogy ezek a modern fegyverek – korántsem az összes és messze nem a legmodernebbek – megjelenjenek Ukrajnában, Oroszországnak meg kellett támadnia szomszédját. Ha nem tette volna, akkor ilyen eszközök és ilyen mennyiségben nem kerültek volna oda.”

Lipovecz Iván: Vaku – nagylátószögű lencsével

„Európának a többpárti parlamentarizmus keretei közt szerveződő, a posztfeudális béklyóktól fokozatosan megszabaduló társadalmaiban a közhatalom választott birtokosai háromféle módon szoktak kényszerülni távozni a számukra mágikus vonzerővel bíró hivatalukból. Alapesetben úgy, hogy a választóközönség a legközelebbi alkalommal a szavazataival kitessékeli őket onnan és valaki másnak adja hitbizományba az országláda kulcsát. De távozhatnak úgy is, hogy az őket addig támogató szervezet (párt, mozgalom) elveszti bennük a bizalmát és jobbnak látja lecserélni őket. Végül „természetes” úton is: betegség, halál okán. (Ennek súlyosabb esete, ha a halál erőszakosan történik, mint 1986-ban Svédországban, ahol az akkor már két részletben összesen 12. éve kormányzó Olaf Palmét terítette le a gyilkos merénylő.) Van persze egy negyedik, meglehetősen ritka variáció is: amikor az illető (ilyen volt például Angela Merkel) maga méri fel, hogy eljött az idő, át kell adni a helyét az ajtó előtt toporgóknak.

Az önkényuralmi rendszerek elmúlásával (1945 után nyugaton, 1974 után délen, 1989 után keleten) azelőtt soha nem látott szélességűre tárult a kapu, amin keresztül azok, akik boldogulásukat, megélhetésüket, elhivatottságuk kiélését a politikában vélték megtalálni, a közélet fórumaira özönölhettek. Társadalmi hovatartozás, nem, vallás vagy bármilyen más megkülönböztető jel nem lehetett akadálya e téren az előrejutásnak, helyüket a természetes kiválasztódás vette át, tehetség, karizma, felkészültség, elnyerték méltó szerepüket ebben a folyamatban. Ám arra, hogy az új típusú hatalombirtokosok „jobb emberek” lesznek, mint az elődeik voltak, nem volt semmi garancia. A cél szentesíti az eszközt ‒ a mindenkori fejedelem attribútuma attól még nem változott, hogy a hatalmukat nem örökléssel vagy véres csatában, hanem gondos programválasztással és bűbájos beszéddel szerezték meg.

Anélkül, hogy teljességre törekednék, a következőkben megpróbálom bemutatni az elmúlt 80 év politikai főszereplőinek néhány archetípusát.”

Váncsa István: A makarenkói kilincs

„Mindenesetre annyit már tudunk, hogy vannak helyzetek, melyekben a rendőrök ottléte nem feltétlenül a nagyobb bajt hárítja el, hanem sok esetben a nagyobb baj maga. Annak ellenére is, hogy a Szőlő utcai intézmény lakójának lenni akkora baj lehet, hogy annál nagyobb baj el se képzelhető. Erre is van bizonyíték, egy videófelvétel, amelyet az intézmény valamelyik dolgozója rögzített. Hogy mely célból, azt nem tudni, de mindegy is. Azt látjuk rajta, hogy Kovács-Buna Károly, a Szőlő utcai javítóintézet megbízott igazgatója kirángatja a kamasz fiút az asztal mögül, fejét beleveri az íróasztalba, rúgja a bordáját, rátapos. Ő a volt igazgató, Juhász Péter Pál letartóztatása után került az intézmény élére. Egy másik videón egy magzatpózban védekező gyereket üt, rúg, tapos. Mindkét esetben voltak szemtanúk, az egyiken csak gyerekek, a másikon felnőttek is. A felvételeket Juhász Péter youtuber, volt politikus tette ki YouTube-oldalára, forrásukat titkolja. Szerinte a hatóságok is tudtak Kovács-Buna Károly brutalitásáról, több bejelentés is érkezett ellene, ám a gyerekek védelmében nem történt semmi. Enyhébb esetekben Kovács-Buna nem rugdosta össze a nebulót, hanem csak fejbe somta azzal az ablakkilinccsel, amelyet csak­is e célból hordott állandóan magánál, és amelynek pedagógiai hatékonyságában egy pillanatig se kételkedett.

Az, hogy ez az ügy eddig fajulhatott, a kormány sara is, sőt elsősorban az övé. Már csak azért is, mert kezdettől fogva azt kommunikálta, hogy gyakorlatilag nincs is ügy, azaz ré­szint szemérmetlenül, részint pedig fölöslegesen, ráadásul kontraproduktív módon hazudott. Nem adhatok mást, csak mi lényegem, mondhatná Luciferrel egybehangzóan, de mégse mondhatja, ré­szint mert nyilván sohasem olvasta el a Tragédiát, részint pedig mert úgy hiszi, hogy az a normális, ha az ember folyamatosan és gátlástalanul hazudik. Erről szólt Tuzson Bence pár óra alatt összerántott, gyanús körülmények között megszületett jelentése is, amely azt állította, hogy sem politikus, sem kiskorú nem érintett, nincs itt semmi látnivaló. Ami van: nemzetközi összeesküvés a kormány megbuktatására.”