A botrány
Adva van egyfelől egy nemzeti dráma, amelyben az első emberpárt Lucifer végigvezeti a történelmen. Saját szemükkel látják az emberiség nagy eszméinek és kultúráinak bukását. A Római színben a hanyatló birodalomba érkeznek, ahol az egykori nagyság hedonizmusba fordul.
A rómaiak bujálkodását megjeleníthetnék úgy is a Nemzeti színpadán, hogy a szereplők forró könyökpuszikat váltanak (a Hófehér című zseniális rajzfilm Körmendi János hangján megszólaló udvari varázslója számára ez volt a gyönyör csimborasszója), de a huszonegyedik századi közönség számára ez nem igazán tárná fel a fertő bugyrainak mélységét. A fürdőruhás szereplők ennek ellenére sem hajtanak végre tényleges szexuális aktust, hanem imitálják az orgiát, amely a Római színben megidézett kor egyik jellegzetessége.
Másfelől adva van a “Nemzeti 1” nevű televízió, amelynek pontos üzleti hátterét e sorok írója nem ismeri, de a Nemzeti 1 és a Jobbik közötti kölcsönös és erős szimpátiát nehéz nem észrevenni. Ez volt az a televízió, mely áprilisi kísérleti adásában megemlékezett Adolf Hitler “német politikus” születésnapjáról, aki a laudáció szerint társadalmi és erkölcsi megújulást hozott az 1930-as évek Németországának.
A kettő közül melyik a botrány?
Eget verő skandalum végül abból támadt, hogy a nevezett televízió riportere megkérdezte a Nemzeti igazgatóját, egyben Az ember tragédiája előadás rendezőjét, miért van orális szex a darabban. Harmadik provokáló kérdésére Alföldi olyan orális szexet kívánt a hölgynek, amilyen a darabban látható – vagyis semmilyet. Ez valóban nem kedves, de tartalmilag pont nem az, aminek beállították. A Jobbik ekkor újra nekiment a színigazgatónak, a kultúrát felügyelő miniszter pedig raportra rendelte Alföldit, ahol is írásbeli homlokráncolással illette szavait. Ezzel az ügyet lezárták.
De ez az egész mégsem ennyire egyszerű. Az indulatos vitának legalább két lényeges szegmense van: a hatalom és a szimbolikus politika.
A hatalom
A színházak vezetése országos és önkormányzati szinten mindig is hatalmi kérdés volt. Hiába van művészi szabadság a demokratikus Magyarországon, az állami pénzcsapok aktuális gazdái igyekeznek a csapokat a maguk érdekei szerint nyitogatni. Léteznek a szellemi távollátás példái is, de ritkák.
A Fidesz elsöprő országos és helyi fölénye látványossá tette az ebből adódó problémákat, hiszen számos helyen egyszerre cserélték le a színházak vezetőit. Márpedig a megnyirbált kulturális kasszák miatt a színház – ahol van – szinte az egyetlen vagy az egyik utolsó kulturális médiummá vált sok városban, “birtoklása” így kiemelt politikai kérdés. A színigazgatók tömeges cseréje minden korábbinál világosabbá tette a folyamat politikai meghatározottságát. Ráadásul az ilyen volumenű vezetőváltásnak a személyi háttere sem volt meg. Ezért történhetett, hogy több helyütt az igazgatócsere jelentős színvonaleséssel járt, amire igazán jó kommunikációs magyarázatot lehetetlen kidolgozni.
Mivel ez megerősíti azt a képet, aminek színezése és terjesztése az ellenzék alapvető érdeke – nevezetesen, hogy a kormány “gátlástalanul nyomul” – a Nemzeti ügye még fontosabbá vált. A kormánynak el kell döntenie, mi az érdeke: az, hogy megszerezze ezt a hídfőállást is, vagy az, hogy demonstrálja nagyvonalúságát, amelynek krónikus hiányával vádolják ellenfelei. Alföldit egyelőre védi a Nemzeti nyereségessége és nézettsége (“az emberek” jegyet váltanak a színházba), de leginkább talán az, hogy a kormányoldal nem döntötte még el, kire váltsa őt le.
Kánonon innen és túl
A kormányoldal egyértelműen taktikai hibát követett el, mikor a KDNP is támadni kezdte Alföldit az “orális” sajtótájékoztató miatt. A kereszténydemokraták részéről Pálffy István a Jobbik vádjait tette – elfogadható szókinccsel – hivatalossá.
Pálffy főérve – hogy is fogalmazzunk – nehezen megragadható: szerinte a Nemzeti igazgatója a magyar és világirodalmi klasszikusok, valamint a kísérleti színház egyensúlyát nem találta el. Ez – túl azon, hogy ízlés dolga – a szimbolikus politika világába vezet, ahogy az is, például, hogy milyennek ítéljük Wass Albert életművét. Sokkal hosszabb levezetés volna szükséges a bonyolult problémacsomó szétszálazásához, ám egy munkahipotézissel megpróbálkozunk. Ha egymás mellé helyezzük a budapesti utcaátnevezéseket (az átnevezés mint politikai aktus tényét is), a Zöld Pardon/országzászló vitát, a Nemzeti kérdését, valamint az új alaptörvény Nemzeti Hitvallását, akkor azt láthatjuk, hogy a jobboldal szimbolikus világa keveset változott a húsz évvel ezelőtti MDF-korszakhoz képest. Eszközei, dizájnja természetesen módosult, sokkal modernebb lett, új, fiatal sztárjai is kerültek. Ám a mélyben ugyanaz a “magyar vagy sem?”, “lehet-e más módon hazafias vagy csak egyféleképpen?” vita húzódik meg, mint korábban. Ez azt is maga után vonja, hogy a kormánypárt akaratából kulturális vezetővé váló személyek a felismerhető kánon alkalmazásával bizonyíthatják lojalitásukat.
Különös helyzetet teremt, hogy a Fidesz szavazóinak jelentős része a nemzeti kánon bokrétáival nem tud és nem is akar mit kezdeni, egy másik része számára viszont ez a fajta nemzetfelfogás és nemzeti retorika alapvető fontosságú. Ez olyan feszültséget teremt, amelynek feloldása rendkívüli nehézségeket okozhat. A Fidesz számára legkedvezőtlenebb kimenetel a be- és elzárkózás is lehet a társadalom egyik felétől. Mindebből látható: nem pusztán a Jobbik és Alföldi vitájáról van szó. A kormány nem védte meg Alföldit, inkább egy mondvacsinált ügy miatt intézkedett is meg nem is. Hiba volna Pálffy István politikai relevanciáját túlértékelni, de amit ő mondott ebben a témában, abban mégiscsak a jobboldali szubkultúra nagyon is létező, könnyen azonosítható és fellelhető nézetei buggyantak a felszínre.
Egyik oldalról benne van ebben a “szexualitás hiszterizálása” (Lévai Júlia kiváló megfogalmazása), ami idővel a szexuális magatartás (megmutatásának) szabályozásához vezethet; az együttéléssel kapcsolatos elvárásait a kormányzat már kifejtette az alaptörvényben, miért ne léphetne eggyel tovább?
Az ügy egy másik dimenziója a “kánon” védelme: mit szabad és mit nem a kultúrában? Révai és Aczél országában eleve hátborzongató, hogy a parlamentben ilyesmivel foglalkoznak a képviselők, de a vita tanulságos. Még akkor is, hogyha nem Révai és Aczél szintjén folyik, hanem inkább az 1950-es évekbeli Non elvtárs színvonalán, aki az anekdota szerint összekeverte Botticellit Torricellivel.
Németh Zsolt jobbikos képviselő május elején “antimagyarnak” minősítette az idei érettségi feladatok között egy-egy idézettel szereplő Spiró Györgyöt és Kertész Imrét. Réthelyi miniszter korrekten azt felelte: semmilyen politikai alapú művészválogatás örököse nem kíván lenni. Azonban meghökkentő módon azzal “védte meg” Spiró és Kertész helyét a “kánonban”, hogy Thomas Mann is a kánonhoz tartozik, “annak ellenére”, hogy homoszexuális volt. Thomas Mann örökösei nyilván megköszönik, hogy a Halál Velencében eztán is a magyar középiskolai tananyag része maradhat, s még Visconti filmjét se teszik indexre. “Britek lévén manapság már nem vagyunk korlátoltak….” – hogy egy, a parlamentinél sokkal színvonalasabb vígjáték, a Csengetett, Mylord? Lord Meldrumjának művészetelméleti fejtegetését idézzük. Ha azt mondaná valaki, hogy Réthelyi Miklós is lehet kultúrát felügyelő miniszter, “annak ellenére”, hogy anatómus professzor, az vajon szintén beleillene a kánon indoklásának nyakatekert retorikájába?
A végső Alföldi-féle főbűn Trianon kánonon kívüli értelmezése. Itt már nem Az ember tragédiája, hanem a Magyar ünnep a vádlott. A Závada Pál Idegen testünk című regénye alapján készült megrázó erejű zenés dráma kegyetlenül őszinte szembenézés az operettország politikai felelőtlenségével, a revízió és a holokauszt gyötrelmes összefüggésével. Semmi köze ennek a “bűnös nemzet” kliséhez. Mindössze arról van szó, hogy a történelmünket nem hazudhatjuk el magunktól, nem szemezgethetünk belőle kedvünkre. Igenis beszélni kell arról, hogy a revízió “ezeréves álma” – pontosabban: húszéves álom, ahogyan a regény- és darabbéli Weiner Janka kijavítja a második bécsi döntésnek örvendező asztaltársaságát a bableves fölött – mihez vezetett. Miként arról is, hogy Trianon nem Károlyi Mihály miatt következett be – hiába tesznek kipát a Károlyi-szobor fejére az ordítozó tüntetők -, de arról is, milyen szenvedést okozott Trianon az elszakított magyarságnak. Ez így együtt a magyar történelem, amelynek tényeit muszáj lenne megismerni és elviselni.
Ha nagy szavakat akarunk használni, akkor Závada és Alföldi (meg Spiró és Kertész) vitaalapot nyújt ahhoz, hogy értelmesen lehessen minderről gondolkodni és beszélni. Ha valaminek helye van a Nemzeti Színházban, akkor ennek biztosan: ezek igazi nemzeti sorskérdések. Mindez a formanyelvre is érvényes. Ha már lépten-nyomon emlegetjük innovatív elméinket, (zömmel elüldözött) Nobel-díjasainkat, akkor miért épp a művészetben kellene leragadnunk a 19. század eszközeinél?
A politikailag irányított kurzusszínháznál, az önfelmentő és önsajnáló nemzeti mítoszoknál sokkal hasznosabb a szabad gondolat és a gyűlölet köreinek megszakítása. Jobban is illik egy demokráciához. Ezeréves álom ez.
Ja, nem. Csak húsz.
