Belföld

Borsodi Bambi

Hallottak már Aranyfaszú Zsoltikáról? Ózd határában leltünk rá. Nagytotálos riport BAZ-ból.

„Hozzál nekem cukrot, csokit, szőrös pinát!” Reggelente ezzel a kéréssel bocsátja vásárolni anyukáját a kétéves Zsolti. Persze nem a kiskölök tehet a verbális zsiványságról, még csak nem is a szüleje, hanem a Papó, becsületes nevén Bogdán Béla.

Papó nem vér szerinti nagyapa, az aranyszíve emelte ebbe a státuszba. Úgy volt, hogy Zsolti édesanyja, akkor még hajadonként, a nincstelenségből menekülve elhagyta Ózd közeli szülőfaluját, és egy alföldi húsüzemben vállalt munkát. Ott aztán szerelmes lett, megfogant Zsolti, az apa lelépett, a fiatalasszony pedig jobb híján visszaköltözött Borsodba. Illetve költözött volna, ám a szüleitől örökölt házat időközben bútorostul, ajtóstul, ablakostul, tetőstül széthordták a környékbeliek, még a gyümölcsfákat is kivágták tüzelőnek az udvarról. Tán utcán tölti az éjszakát a csecsemővel, ha nagybátyja, Béla bácsi hírét nem veszi a bajnak, s be nem fogadja.

Béla bácsi erdőszélen, Ózd határában lakik, Ladánybánya telep 1., ez a postai címe. Komoly férfi, fiatalon élsportoló volt, aranyjelvényes birkózó a Kohásznál, aztán a faiparhoz került üvegesnek, huszonhét évet húzott le, de mióta 1995-ben bezárt a cég, munkanélküli, segélyes. Darabig őrlődött, reménykedett új munkában, aztán kilencvenhétben vett egy tanyát, itt vagyunk most, és kiköltözött, egyedül, a felesége nem tartott vele. Jóval később találkozott össze régi ismerősével, az elszegényedett Erikával, megsajnálta, attól fogva ketten lakták a házat. „Ahol egy tál étel megfő, ott kettő is” – ezzel indokolta Béla a jótékonykodást.

Barátságuk a hetvenes években gyökerezik, tinédzserként együtt jártak Ózdi Ötórai Teára, hajnalig táncoltak Harangozó Terire, Cinire, Aradszkyra, Illésre, Omegára a Kék Acél Étteremben, a Nejlon Kert Vendéglőben meg az Olvasónak nevezett kultúrházban, „elvoltunk egy kis üveg Bikavérrel meg jaffával”. Aztán sokáig nem is hallottak egymásról, míg a nincs egymás mellé nem sodorta őket újra.

Két éve találkoztunk először. Riportozni mentünk a városba, Erika néni akkor már napok óta éhségsztrájkolt az önkormányzat előtti padon, de épp ígéretet kapott a polgármestertől, hogy kisegítik a bajból, így feladta a demonstrációt, mi fuvaroztuk haza. Most meg hogy a minap interjúztuk Ózd új, jobbikos polgármesterét, a költőnek sem utolsó Janiczak Dávidot, a padról, ahol az az éjszakákat töltötte Erika néni, eszünkbe jutott, megvannak-e még a ladánybányaiak.

Megvannak. Sőt Erika néni újfent demonstrációt fontolgat. „Ha igaz a hír, és Orbán levesz még ebből a kicsi segélyből is, ami van, megint megyek éhségsztrájkolni. És akkor is, ha a Fidesz kikezdi a polgármesterünket.” Janiczak azzal érdemelte ki az állampolgári aggódást, hogy az éhségsztrájk idején kijárt Erika nénihez, biztatta, etette az asszonyt. „Óránként nézte, jól vagyok-e, hozott levest, kávét, és azóta is többször meglátogatott. Most az önkormányzati választásnál kocsit küldött értünk, mert mondtam neki, máskülönben nem tudunk menni szavazni. Ritka korrekt.”

Lyukasnak látja Erika néni a szociális hálót. „Dávidon kívül nincs egyetlen politikus, aki törődne velünk, még a papok sem segítenek. A múltkor segélycsomagot osztottak, de nekem nem adtak, mert nem járok templomba. Mondtam is az atyának, meglehet, én többet beszélgetek az Úrral, mint maga, csak nem az isten házában teszem, hanem az erdőn.”

Erdőjárásban tényleg nincs is hiba, Erika néni nagy gombász, komoly szakértő, specialitása a tinóra, jobb napon öt kilót is összegyűjt, háromezer forint folyik be belőle, zacskózva viszi fodrászatba, dohányboltba, zöldségeshez, csupa bejáratott helyre, tuti kuncsaftokhoz.

A Bogdán-porta faunája már két éve is igen gazdag volt, békében élt egymás mellett mindenféle baromfi, idetévedt, kocsiból kilökött vagy éppen itt született eb, kecske, az ólban fél tucat hússertés lakott, a domboldalon pedig egy hatalmas fekete disznó. Utóbbi pedigréjét így foglalta össze Erika néni: „Volt egy mangalica-vaddisznó keverék kan, aki bepárzott egy vietnami csüngő hasú kocát, és ez lett belőle.”

A lény állítólag most is megvan, de nem kerül a szemünk elé, mert, szezon lévén, házi sertés pajtásaival makkol az erdőben. Jó hír ez, addig sem kell moslékolni. Egyetlen veszélye van a szabadmalacéletnek: a vadász. Megesik ugyanis, hogy ismeretlen puskások egyet-egyet kilőnek a liberálisan tartott biosüldők közül, ott helyben kizsigerelik, s dobják is platóra a zsákmányt. Béla bácsi pedig, mi mást tehetne, este nyugtázza, hogy apadt az állomány. Szerencsére jut is, marad is, a héten négy jószágot vágott a gazda, mind megvolt úgy hatvan kiló. „Lecsaptam őket, mentek a fagyiba. És jutott a füstölőbe is.”

Béla bácsi füstölője hamisítatlan hand made. Lavórnyi gödröt ásott a kertben, kétméteres csövet passzított bele, aminek a túlfele egy öreg acélhordóban végződik. Oda beakasztja a kolbászt, szalonnát, a veremben kis tüzet rak „szigorúan bikkfából”, lefojtja, s egyhuszonnégy óra alatt rózsaszínre füstölődik a sok koleszterinbomba. A múltkor ugyan bekrepált a készség, megolvadt az eredeti műanyag cső, de mióta Béla bácsi fémre cserélte az alkatrészt, a Pick is irigyli a szettet.

Szót kell ejtsünk a tollas vadászokról is, ők legalább akkora pusztításra képesek, mint a humánrabsicok. Saspár lakik a hegyen, Béla bácsi tavalyi nyolcvan csirkéjéből hetvenet ők faltak fel. Rossz hír a jelen jércéinek, hogy itt az idei fészekalj, immár két kis sas is köröz az égen. „Ja, és időnként a sólymok is benéznek” – így Béla bácsi. Kérdjük, miért nem csap oda a ragadozóknak. „Nem tehetnek róla, ez az ösztönük. Különben is, egy madarász nem bántja a madarat.”

Való igaz, Bogdán úr kanárista, kölökkora óta hobbitenyésztő, az autentikus zöldesbronz a gyengéje, kizárólag azzal foglalkozik. Volt, hogy egyszerre százötven énekest is nevelt, abból vásárolt motort, mosógépet, centrifugát, tévét, madárpénzből vitte a családot Hajdúszoboszlóra, az röpítette tíz teljes napra a Fekete-tengerhez. De ma már nem menő a kanári, alig veszik, drága az eleség, így csupán tizenöt kismadár őrzi a kalitkákban a genetikát.

A szaporulatból évi egy-két pár fogy pénzért, „hat-hétezer forintért megyen, többet nem adnak érte”, a többit becseréli Béla bácsi, „a csereárfolyama jó, tizenöt előnevelt csirkét kapok darabjáért”. Itt még a csillár is kanáriból van, pontosabban kanáriért barterezett szarvasagancsból.

A ház legújabb kedvence Bambi. A kis őz tavaszvégen botorkált be a portára, jártányi ereje sem volt. „Fosott nagyon. Épp ellett a kecske, annak a tejét adtam neki cumisüvegből, kevertem hozzá hasfogó gyógyszert, még Zsoltika gyulladás elleni kanalasából is öntöttem bele. Szépen rendbejött, bejár a házba, felugrik az ágyra, el nem mozdulna mellőlem. Vizet mai napig kizárólag a cumisüvegből fogad el, csak az én kezemből.”

Mi lesz vele? Pöri a vége? „Nem bántanám, ha én halnék, akkor se. Marad, amíg kedve tartja, ha menni akar, elmegy.” A biztonság kedvéért azért csengő lóg a gida nyakában. „Ajándék ő nekünk az élettől. Eleven mese. A másik ajándék meg Zsoltika. Már meg se lennénk nélküle, csupa vidámság. Ő is jön az erdőre, igazi gombaszakértő, mondja, hogy papó, ez a kék hátú, mamó, az bolondgomba, és húzza haza velünk a száraz fát. Úgy nevezem, hogy aranyfaszú Zsoltika… Gyere, mutatkozz be!” Jön is a srác. „Hogy hívnak?” „Aranyfaszú Zsoltika!”

Kacag Erika néni, somolyog Béla bá.

„Fiatalon huncut voltam a végtelenségig, szerettem az életet, a széplányokat. Meg a szépasszonyokat. Meg még a menyecskéket. Ma már csak a szememmel szeretem őket, de azzal nagyon” – vall Béla bácsi.

Erdészeti melósok motoznak a kertben, ha a környéken dolgoznak, ide állnak be a traktorral. Kapnak kávét, ahogy illik, de az egyik kevesli a cukrot. „Keserű ez, Béla.” „Dehogy keserű.” „Mondom, hogy keserű. Keserű, mint a pina.” „Hülye vagy te. A pina édes. Akkor keserű, ha rajtakapnak.”

Na, a saját poénján már Béla is nevet, röhög a traktorista.

Nem úszható meg a nosztalgia, megint előkerül a Kék Acél, a Nejlon Kert meg az Olvasó, hogy „fiatalkoromban mindenki dolgozott Ózdon a legutolsó emberig, nem is volt sehol öregember agyonverése pár forintért”, s az is, hogy szórakozni nyakkendősen járt Béla bá. „Ma már nem jut ruhára, nekem havi huszonötezer a segély, a Mamóé huszonnyolc, de szerencsére kapok használtat a haveroktól, főleg ilyen melegítőféléket. Az mondjuk baj, hogy nincs egy rendes öltönyöm, ha feldobnám a talpam, ebben kéne eltemetni, még szavazni is így mentem, ahogy vagyok.”

Mindegy, művészkedni dzsoggingban is lehet. Ja, ha nem mondtuk volna, Béla bácsi amatőr szobrász, matériája a fa, talált rönköket emel objektté minimális utómunkával. Legkedvesebb alkotása a kanáriketrecek mellett talált posztamensre, Az ördög fia címet viseli, gomb a szeme, tapló a haja, szalmakalap a fejfedője, szájából cseréppipa lóg. A kertben, a füstölő mellett pedig már ott pihen a következő nyers alapanyag, „baltám, vésőm van, már csak ihlet kell”.

Tán Bambit mintázza majd. Vagy Aranyfaszú Zsoltikát.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik