A hétalvó (1973)
Mikor találta meg Woody Allen a saját hangját? A kérdést inkább úgy kellene feltenni, melyik hangját. Korai filmjei ugyanis az Allen keltetőjének számító komikus szkeccsműsorok hangulatát idézik: történetük egyik agyament epizódról a másikra csapong, és a feszes, általában nyolcvan perc körüli játékidő előrehaladtával egyre hisztérikusabb burleszkmutatványok következnek.
A hétalvóban az ad lehetőséget az ökörködésre, hogy a főhőst véletlenül kétszáz évre hibernálják gyomorfekélyműtét közben. Amikor felébred, akarata ellenére a jövőbeli diktatúra elleni lázadás kulcsfigurája lesz. Ebből az alaphelyzetből Allen a Modern idők sci-fi változatát hozza ki, és ahogy a Chaplin-klasszikusban, itt is fontos szerep jut a főhősnél okosabb nőalaknak. Diane Keaton ekkor játszotta először filmen egy Woody Allen-rendezés női főszerepét – korábban a Játszd újra, Sam! színpadi és filmváltozatában is dolgoztak együtt, de azt nem Allen rendezte – és itt is egyértelmű, hogy ragyogó komika volt. Allennel kialakított színpadi rutinjuk és improvizációs készségeik nélkül szegényebbek lennénk az orrklónozás frenetikus jelenetével:
Keaton feltűnése persze már Allen következő alkotói korszaka, a következő szerzői hang megtalálása felé mutat. Woody Allen legnagyobbra tartott filmjeit, az önelemző, értelmiségi vígdrámákat készíti elő az is, hogy a rendező A hétalvóban dolgozott együtt először Marshall Brickmannel, későbbi filmjei állandó társírójával.
Kairó bíbor rózsája (1985)
A Kairó bíbor rózsája valójában nem tartozik az elfelejtett filmek közé. Mai napig rendszeresen emlegetik – idén a rendező is viszonylag elégedetten beszélt róla Bill Maher műsorában annak apropóján, hogy negyven éve mutatták be –, és mintha az utóbbi években egyre többen sorolnák Allen legjobb filmjeinek szűk elitklubjába. Újrafelfedezése indokolja, hogy a mi listánkban is helyet kapjon, mert valóban rendhagyó darab. Keserédes romantikája majdnem annyira szívfacsaró, mint az Annie Hallé, de a hősnő itt nem az érzelmeket elsápasztó hétköznapoknak, hanem a szenvedélyes fantáziavilágnak fordít hátat.
A filmrajongó pincérnő, Cecilia ugyanis a befejezésben úgy dönt, hogy nem a mozivászonról lelépő kalandorhőst, hanem annak való életbeli változatát, a sima modorú hollywoodi színészt választja. Pedig micsoda találkozás volt az övék, Ceciliáé és Tom Baxteré, aki kétezer filmfellépés után egyszer csak úgy dönt, hogy odafentről, a mesék birodalmából lesétál a nézőtérre, és kézen fogja az elvágyódó hősnőt!
De Cecilia végül a valóságot választja, és hoppon marad. Visszaül a moziba, és jobbat mi sem tehetünk.
A rádió aranykora (1987)
