Nehezen vitatható, hogy Orbán Viktor esetében az eddig elért politikai siker és a jövendő siker reménye komoly szerepet játszik pártján belüli elfogadottságában. Sokan azért követik, azért bíznak benne, mert vele elképzelhetőnek tartják hosszú távon is a hatalmi pozíciók birtoklását, illetve rajta kívül nem nagyon látnak olyan politikust, akit képesnek tartanának ekkora választói csoport megszerzésére és egyben tartására – írja blogjában Török Gábor.
Az a tény azonban, hogy a rendszerváltás után egyedüli magyar politikusként akkor is vezető tudott maradni, amikor két egymást követő választást elveszített, a magyarázatok szélesebb körét igényli. Igaz ugyan, hogy 2002-ben és különösen 2006-ban a párton belül érték bírálatok és támadások politikáját, Orbán Viktor azonban a nyolc évnyi ellenzéki időszakban is folyamatosan uralta széles és heterogén politikai táborát, s egyetlen komoly, nyilvánosságot vállaló kihívója sem akadt akkor sem, amikor a siker reménye legalábbis kétségesnek látszott – írja Török Gábor.
Nem vitás, a miniszterelnök az elmúlt két évtizedben sok mindent megtett azért, hogy a párton belüli hatalmi viszonyokat számára kedvező módon alakítsa. Alapvetően két klasszikus és fontos eszközt vett igénybe. Egyrészt ügyelt arra, hogy potenciális versenytársai ne tudjanak megerősödni, feltételezett riválisaival időben leszámolt, a feltörekvő ifjútörököket pedig gondosan szemmel tartotta, megmérettette, változatos eljárásokat alkalmazva néha egymás ellen hangolta, máskor pakolópályára állította. A régiek közül így sodródott ki a magyar politikából a 2006 előtt hatalmára leginkább veszélyesnek látszó Áder János, míg az újak között ez a vezetési módszer az, amely olykor amortizálja, máskor domesztikálja a „haegyszermajd” politikusokat, például Rogán Antalt vagy Lázár Jánost.
Az állandó éberséget kívánó kamarillapolitika mellett a másik eszköz a döntési jogkörök és a források példátlanul erős centralizálása – írja az elemző. Az elsőről többet tudunk, a másodikról – a dolog természetéből adódóan – sajnos sokkal kevesebbet. Az azonban világosnak látszik, hogy a Fidesz elnöke tudatosan törekedett arra: rajta kívül és engedélye nélkül a pártban ne épülhessenek ki jelentős erőforrásokkal rendelkező hatalmi központok. Ebben a törekvésben megkerülhetetlen, lényegi elem az a szintén egy centrumból vezérelt, a Fidesz körül mozgó gazdasági holdudvar, amely leginkább háttért és támaszt jelent a kormányfőnek, ám amely bizonyos értelemben meg is határozza mozgásterét. Ez a birodalom, amelynek léte számos fontos politikai döntés esetében is magyarázó tényező, olyan erővel hatja át a hatalmi gépezet működését, hogy az esetleges riválisoknak is alkalmazkodniuk kell hozzá.
Innentől kezdve pedig minden belső változtatási szándék rögtön és közvetlenül érinti a politikai és gazdasági szerkezetet, s értelemszerűen nulla összegű játékhoz vezet, vagy-vagy típusú helyzetet katalizál. Ezt a struktúrát, amelynek kétségtelenül Orbán Viktor a legfontosabb – bár nem egyedüli – szereplője, éppen ezért szándéka ellenére átalakítani, átformálni lehetetlennek látszik, lerombolására viszont – különösen, amíg fut a szekér – egyre kevésbé van esély.
A siker reménye, a személyéhez kapcsolódó választói csoportok, a tudatos kamarillapolitika és az erőforrások uralma mellett azonban van még egy szempont, amiről beszélni kell: ez pedig nem más, mint az ellenfelek által nehezen értett, olykor egyenesen elképzelhetetlennek tartott személyes kultusz. Ami – tapasztalataim szerint – sokkal valódibb és valóságosabb, mint azt a kívülállók gondolják – írja Török Gábor.
Egészen érdekes, hogy még azok a vállalatvezetők, egyéb befolyásos emberek is, akik amúgy semmilyen módon nem függnek a politikustól és nem érdekeltek a Fidesz sikerében, személyes találkozásaikról számomra olykor nehezen befogadható elragadtatással, lelkesedéssel beszélnek – írja Török Gábor. Biztos vagyok abban, hogy szavaim félreérthetők és a politikai térbe kerülve félremagyarázhatók lesznek, de akkor is csak tisztán leíró szándékkal mondom: Orbán Viktor hatni képes politikus, meglepő módon talán nyilvános szerepléseinél még erősebben is azokban a körökben, ahol nem éri a reflektorfény. A hozzá közel állók szinte kivétel nélkül karizmatikus, felkészült, okos és céltudatos embernek írják le, s még azok sem felejtik el megemlíteni ezeket a tulajdonságokat, akik amúgy ellenérdekeltek, politikájának belső ellenfelei.
Meggyőződésem szerint ennek komoly sérülése vagy megsemmisülése vezethetne csak a kormányfő politikai hatalmának végleges, visszafordíthatatlan eróziójához – írja blogbejegyzésében.
Veszíthet a népszerűségéből a miniszterelnök, lehet a mostaninál sokkal rosszabb helyzetben a közvélemény-kutatásokban a Fidesz, ezek az amúgy a párt politikájára minden bizonnyal ilyen-olyan hatással lévő események ebben a politika táborban nem ugyanazt jelentenék, mint amit a baloldalon megszoktunk. S nem csupán azért, mert a Fidesz centralizáltabb, inkább egy ember köré épülő párt – ha támogatói nem hinnék el, hogy vele még sikeresek lehetnek, nincs az a betonbiztosra épített rendszer, amely megőrizné őt a kihívástól.
Aki jelre vár, azt javaslom tehát, hogy azt elsősorban ne a választókban, a felmérésekben keresse. A Fideszben változást – ha egyáltalán belátható időn belül lesz ilyen – csak a politikusi elfáradás, kiégés, elhasználódás biztos jelei hozhatnak. Nem ma, s talán nem is holnap.
