Tudják, mit kell tenni azzal a kopogtatócédulával, amit jól láthatóan nem egyetlen tollal és/vagy nem egyetlen kézírással töltöttek ki? Nem? Sebaj. Mert ezt még a Corvinusnak a Választási válaszút címû konferenciáján összeverõdött szakemberek sem tudják. Illetve ideák akadnak az ominózus kérdésre, ám egységes gyakorlat nincs. Korábbi szavazásokon volt választási bizottság, mely érvénytelennek minõsítette a mixelt ajánlószelvényeket, és akadt olyan is, amelyik elfogadta. Az indok ez elsõre: nem életszerû, hogy a cédula tulajdonosa ne egy szuszra és egy kézzel töltené ki a rubrikákat. Indok a másodikra: életszerû, hogy teszem azt Balogéknál a família esze (apa) begyûjti az összes szelvényt a dédikétõl a frissen érettségizett gyermekig, mindegyikükkel aláíratja azt, majd leballag a szimpatikus pártirodára, és ott nagybetûzi tele a jelölt téglalapját. Mondjuk azért, mert nem tudja fejbõl, hogy is írják a Szijjártót (Szíjártó?, Szíjjártó? Szijártó?).
Az egyelõre ismeretlen tartalmú választójogi törvényen értekezõ konferencián megtudtuk a kopogtatócédulákról, hogy azokat ma már „nem fénymásolják, hanem lopják” (Juhász Attila, Political Capital, vezetõ elemzõ), remek hír. A mindezen szelvényeket zsûrizõ választási bizottságokról pedig elhangzott: mivel pártok delegálta küldöttekkel hígítják õket, gyakran „nem a jogszerûség talaján állva, hanem pillanatnyi politikai érdekek alapján hozzák döntéseiket” (Temesi István, Fõvárosi Választási Bizottság, elnök). És hogy folytassuk a mókák sorát: „A választási bizottságok olykor egy órán át vitatkoznak azon, hogy ejnye vagy ejnye-bejnye kifejezést használjanak egy-egy törvénysértés után.” (Pozsár-Szentmiklósy Zoltán, az OVB tagja, a Bibó István Szakkollégium igazgatója, alkotmányjogász.) És egy viccesen komoly bonmot a leendõ választójogi törvényt is megalapozó új alkotmányról: „Nem lett jobb, mint az elõzõ. Pedig lehetett volna.” (Kukorelli István, volt alkotmánybíró, az OVB volt tagja, egyetemi tanár, alkotmányjogász.)
Gombhoz a kabát
Szakértõi vélekedés szerint a gombhoz lett varrva a kabát, vagyis mivel sejteni lehetett, hogy a közvéleménynek kedves a kisebb parlament és a rövidebb kampány ötlete, Orbán ezek mellett kötelezte el magát, s most – Áder Jánosra testálva a törvény-elõkészítés feladatát – ehhez igazíttatja a komplett választási rendszert (Enyedi Zsolt, Közép-európai Egyetem, docens). A kormányfõ ezzel súlyosbítja a mostani módi legfõbb hibáját, az aránytalanságot. Hiszen a tervezet szerint akár a szavazni hajlandó választók egyharmadának támogatásával is abszolút többségbe, ötven százalék fölé kerülhet a következõ házban a Fidesz-KDNP.
„Esztergomi modell” – ezt a szóösszetételt használták a konferencia tudós emberei, és közben nem egy a bazilika városából származó divathölgyre gondoltak. Hanem Meggyes Tamás volt polgármesterre, aki személy szerint ugyan bukta a 2010 õszi önkormányzati választásokat, de azt elérte, hogy a város összes körzetében a fideszes jelölt nyert (kivéve egyet, de ott nem indult narancsos, így egy független lett a befutó). Mindezt úgy, hogy a legeredményesebb fiatal demokrata sem szerzett 43 százaléknál többet, de akadt köztük olyan is, aki mindössze 31 százalékkal triumfált. Az ok egyszerû: az ellenzéki jelöltek képtelenek voltak összefogni, így megoszlott köztük a maradék 60-70 százalék.
Fotó: fn.hu
Szóval Orbán tán az esztergomi modellben gondolkodik. Ezt a vélekedést támasztja alá az is, hogy a miniszterelnök meg az õ parlamenti frakciója a relatív többséget könnyen abszolúttá transzformáló egyfordulós választás mellett tette le a voksát. „Aminek óriási kockázata van a párt számára.” (Enyedi Zs.) Mégpedig az, hogy ha megerõsödik a bal (erre fõleg Nyugat-Magyarországon lehet sansz – Enyedi szerint), vagy a válság és a megszorítások kiváltotta elégedetlenség hatására domborít a Jobbik (amire fõleg Kelet-Magyarországon kínálkozik lehetõség – ismét Enyedi), akkor a Fidesz kis különbséggel ugyan, de elveszítheti az egyéni körzeteket, és a mandátumokat tekintve akár egyharmad alá is csúszhat. Különösen, hogy 2014-re „nagy a bizonytalanság… még a politikai szereplõk sem ismertek… szereplõk jönnek és megszûnnek, erõk módosulnak” (Fleck Zoltán, ELTE Jogszociológia Tanszék vezetõje, egyetemi tanár).
Egy? Kettõ? Egy!
Az egyfordulós jó (Kovács László Imre, Szegedi Tudományegyetem, kandidátus, docens), mert a keretei között nincs lehetõség arra az arcátlanságra, ami 1994-ben az SZDSZ és az MSZP, 1998-ban pedig a Fidesz és a kisgazdák között zajlott: ’94-ben a liberálisok, utóbb Orbánék a második forduló elõtt egészen a kampánycsendig szajkózták, hogy õk a komcsikkal/torgyánistákkal össze nem bútoroznak. Aztán meg mégis, és lett belõle egy-egy jól fejlett koalíció.
Az egyfordulós rossz (Kovács L. I.), mert – mivel már az egyetlen forduló elõtt koalíciókötésre kényszeríti az egyéni választókerületben (evk.) önállóan esélytelen pártokat – nem tisztázza az együttmûködõk közti politikai erõviszonyokat. Bár „az LMP, az MSZP és a Jobbik sem olyan párt, amelyik belemenne egy ilyen politikai vakrepülésbe.”
Száznyolc
Egyéni képviselõi helybõl, ha hinni lehet a politológusoknak (kik maguk is jobbára a sajtóból tájékozódnak), 108 darab lesz, és értelemszerûen ugyanennyi evk. is. Ami a mostani választási térkép újraszabását is jelenti. 2010-ben 176 evk-ban szavazhattunk, ezekbõl kéne most száznyolcat fércelni össze, és mindezt úgy, hogy közben nem illendõ elnyesni sem megyehatárt, sem földrajzi-történelmi tradíciókat jelentõ vonalat. Önmagában teljesíthetõ a feladat, ám akad egy másik, sokat és régóta átkozott anomália: a legnagyobb létszámú evk-ban ma kétszer annyi választásra jogosult él, mint a leggyérebben lakottban. Következésképpen az utóbbi polgárainak szavazatai duplát érnek az elõbbiekéhez képest. Az evk-k ötöde „drasztikusan alul- vagy felülreprezentált” (Kukorelli I.), ezeket „rendbe kellene tenni”. Ha nõne az evk-k száma, egyszerû volna közelíteni, de azzal, hogy csökken, nehezedik a matekpélda.
Hétszázötvenbõl huszonegy
Az evk-k dagadásával nõ az egyes körzetekben összegyûjtendõ kopogtatócédulák száma – a korábbi hétszázötvenrõl ezerötszázra. Bár a politikusok zöme prüszköl a céduláktól, a konferencián volt, aki kiállt a szelvények mellett. Mégpedig arra hivatkozva, hogy még így is „tömegével vesznek részt ebben a versenyben olyanok, akiknek a rokonságán túl nincs választóbázisuk” (Kovács L. I.). Érdekes adat: 1994 óta a 750 kopogtatócédulát összegyûjtõ egyéni jelöltek bõ ötöde a választásokon nem kap még 750 szavazatot sem, 2010-ben valaki 31 voksot gyûjtött be, 2006-ban egy másik jelölt huszonhatot.
Az elõadók között akadt az apró extremitások (itt: idomulás az európai demokratikus normákhoz) sûrûjébõl csemegézõ társadalomtudós (Jakab András, Schumpeter Tudományos Fõmunkatárs, Max-Planck-Institut für auslandisches öffentliches Recht und Völkerrecht, Heidelberg, alkotmányjogász). Akitõl megtudtuk, hogy a választási törvény tervezete nem zárja ki a gondnokság alá helyezetteket, sõt az elítélteket sem a választójogból. Mindkét kategóriába tartozó honfitársaink ilyes jogvesztéséhez bírósági határozat szükségeltetik.
A készülõ passzus alkotmányos szemléletû summázata így hangzott: „Attól, hogy a szabályozás demokratikus, az egész még lehet nem demokratikus… A közjogi berendezkedés egésze számít… A kormány tud olyan feltételeket teremteni, ami felborítja a választások pályáját.” (Fleck Z.) Amire a válasz: „A kétharmad nem zárja ki a konszenzust, csak nélkülözhetõvé teszi.” (Kovács L. I.)
Zigóta
A választási törvény még zigóta sem volt, amikor 2006-ban Mikola István, a nemzet akkori fõorvosa a választási kampányban a következõt találta mondani: “Ha négy évre nyerni tudnánk, és utána, mondjuk, az ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és õk szavazhatnának, húsz évre minden megoldódna.” Az elszólásnak jelentõs szerepe volt a Fidesz vereségében, így nem meglepõ, hogy a párt vezetõi utóbb tagadták, hogy az állampolgárság mellé magyarországi választójogot biztosítanának a határon túli magyaroknak. Az álláspont tavaly õsszel kezdett puhulni, hogy aztán idén januárban kategorikusan elhangozzék a „szavazati jogot, de még nem tudni, milyen tartalommal” mondat. Erre a milyen tartalomra most sincs még válasz. Sõt, hallani, a Fidesz sztratoszférájában is vita zajlik e kérdésben.
A dilemma lényege, hogy 1., csak az szavazhasson-e, aki itt él, ezért itt is adózik, és elvileg érti, tudja, mi zajlik a kishazában, 2., csak az szavazhasson-e, aki utóbb viseli is a választása következményét (Halász János, Corvinus, Nemzetközi és Európai Jogi Tanszék vezetõje, docens). A köztes válasz: szavazhasson a határon túli, de csak pártlistára, egyéni jelöltre ne. Hiszen végül is ma már a neten bárhonnan tájékozódhat az ember, ráadásul a kettõs állampolgár bármikor hazaköltözhet, ez esetben viszont jár neki, hogy voksával alakítsa leendõ otthonát.
Az egyik kutató arra hívta fel a figyelmet, hogy téves az a magyarországi vélekedés, miszerint minden határon túli magyar fideszes (Hegedûs Dániel, ELTE TÁTK, politológus). Merthogy például az erdélyi fiatalok zöme jobbikos, de akadnak szép számmal liberálisok is, akik az LMP-re ikszelnének, és „még az MSZP-nek is jutna”. Az elõadó félmillió határon túli vokssal számol, és úgy véli, a kívül rekedt magyarok a kétszáz fõs parlamentben legföljebb négymandátumnyit térítenék el a választásokat. A szerény hatást igazolja az is – így egy másik felszólaló -, hogy a jogosultsághoz magyar állampolgárság kell, ám aki a Felvidéken „lebukik” vele, automatikusan elveszíti a szlovák állampolgárságát (Király Zsolt, Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának tagja, közgazdász).
Áder mobilja
Az itthoni magyar pártok körében egyre inkább téma, hogyan kampányoljanak majd a határon túl, anélkül, hogy meg ne kergetnék õket vasvillával, fokossal az ottani fõ nemzetalkotó erõk. A konferencián praktikus gondolattal csitította a jogosnak tetszõ félelmet az egyik elõadó: „Már csak pénzügyi okok miatt sem valószínû, hogy Székelyföldtõl Muravidékig fognak dzsemborizni a magyar pártok.” (Hegedûs D.)
Az pedig így vagy úgy, de az összes felszólalóból kibukott, hogy igazából semmi biztosat nem tudni a választási törvényrõl. Szebben: „Mindenki abban bízik, hogy kiesik Áder János mobiltelefonjából valami.” (Kovács L. I.) Akadt persze pikírt elõadó is. Az egész napi tipródást, az egy-vagy kétfordulós meg a mit kapjanak a határon túliak típusú kérdéseket Pozsár-Szentmiklósy Zoltán tette idézõjelbe: „Nem az a fontos, hogy az emberek kire szavaznak, hanem az, hogy ki számolja össze a szavazatokat.”
