Tigrisháton

Váncsa István: Bizony fű a nép

„Eldöntöttük, hogy se a Tiszát, se a DK-t nem engedjük kormányra, mert azt akarjuk, hogy Magyarországnak békepárti és nemzeti kormánya legyen”, ezt a mi fényes tekintetű kormányzó urunk mondta Tusványoson, a választópolgárok pedig azóta is lapítanak, mint szar a fűben, holott a legfőbb személy most épp az ő közjogi státusukat módosította valamicskét.

Illetve, hogy pontosabbak legyünk, nem valamicskét, hanem államcsínynek is beillő módon, ahogy azt kell. Expressis verbis kijelentve, hogy országunkban a beszélő, vagyis a legfőbb személy minden hatalom egyedüli és kizárólagos birtokosa, labdába rúgni őmellette senkinek joga nincs, hacsak ilyen irányú parancsot nem kapott. Korábban létezett egy fogalom, amelyet a népszuverenitás vagy népfelség elveként ismerhettünk, arról szólt, hogy az államban a főhatalom birtokosa a nép, vagyis a polgárok összessége, a hatalomgyakorlás egyetlen legitim módja pedig a népgyűlés. Lényege abban állt, hogy a közügyek közvetlen eldöntésében a közösség minden tagja személyesen részt vehetett. Két mód kínálkozott erre, egyik a népgyűlés, vagyis egy kis létszámú, ám annál tevékenyebb közösség, a másik pedig a népszavazás jogintézménye, ami az előző megoldástól lényegében alig különbözött. Később aztán megjelent a közvetett népszuverenitás elve és gyakorlata, vagyis jöttek az emilyen-amolyan Viktorok, az állampolgárok pedig a politikai döntéshozatalból fokozatosan kiszorultak, főleg mifelénk. Máshol is, ám a világ civilizáltabb régióiban mégse annyira.

Meg lehet fogalmazni a föntebbieket ennél sokkal részletesebben és cizelláltabban is, a lényeg mégiscsak az, hogy a közvetett népszuverenitás veszélyes üzem, a nép a tulajdon feje fölé emel valaki lézengő rittert, akiről csak későn derül ki, hogy valójában agyafúrt csirkefogó, addigra viszont a kocka el van vetve, kikelni sohase fog, vagy ha mégis, az eredményt a lézengő ritter aratja le, mert immár minden az övé; múlt, jelen, jövő és annak valamennyi esetleges hozadéka az ő kincseskamrájában landol, pontosabban a bankjában, mert immár az övé az is.”

Huszár Ágnes: Tigrisháton

„John F. Kennedy 1961-es beiktatási beszédében elhangzott egy figyelemre méltó mondat: „Azok, akik bolond módra egy tigris hátán lovagolva törekednek a hatalomba, az állat bendőjében végezhetik.” Nagyon úgy tűnik, hogy Orbán a jövő évi választásokra készülve éppen ezt teszi. Tusnádfürdőn, belföldi és külföldi híveinek körében büszkén jelentette ki, hogy a világ nagyhatalmi központjai közül csak „Brüsszellel” van rossz viszonyban. Ez meglehetősen sajátos álláspont az Európai Unió egyik tagországának jelenlegi miniszterelnökétől. A többi közül a legjobb viszony nyilvánvalóan Oroszországhoz fűzi.

Ahogy egyszer a Weltwoche újságírójának kifejtette, különleges élmény volt Putyinnal találkoznia. „El lehet képzelni, mi minden fölött rendelkezik. Ön a robbanófejeket említette, de ott van a terület, a népesség és az óriási természeti erőforrások. Tehát egy valódi birodalom. Egy ember, aki egy valódi birodalom ura.”[1] Érdekes szóválasztás: birodalom ura, mintha bizony minden oroszok cárjáról beszélne, és nem egy demokratikus úton megválasztott vezetőről. Tudom, tudom, de legalább a szóhasználattal ne árulta volna el magát. Hozzátette ehhez, nagyon régi bizalmas kapcsolat fűzi Putyinhoz, még a szentpétervári időkből – tehát 2000 előttről –, és lelkes szavakkal emlékezett meg az orosz államfő kivételes intellektusáról. Ez is érdekes: a politikai renoméját a szovjetek kiűzésére alapozó és azt állandóan emlegető Orbán már a kilencvenes években titokban jó viszonyt ápolt a volt KGB-tiszttel, Szobcsak polgármester tanácsadójával, majd helyettesével?

Orbán és Putyin barátságának feltárása legyen a jövőbeli életrajzírók feladata. Tény viszont, hogy a magyar kormányfő álláspontja Ukrajna megtámadása tekintetében látványosan közeledett Putyinéhoz az utóbbi évek folyamán. 2022 áprilisában agresszornak nevezte Oroszországot, akkoriban még Ukrajna EU-s felvételét is támogatta.”

Kovács Zoltán: Magyarország, vigyázz!

„Újabban vissza-visszatérő téma Lázár János utóbbi időkben intenzív szakaszba lépő politikai szerepvállalása. Két-három naponta fölugrik egy köztéri padra, és parázsló beszédeket mond. Maradandó alakítását Kisvárdán mutatta be a nem túl nagy számban egybegyűlt sereglet előtt: „Nekem személyesen teljes egészében elegem van a luxizásból, a repü­lő­zés­ből, a jachtozásból és az egészből, amit néhány ember ebben az országban a megteremtett lehetőséggel csinál. A Fidesz nevében azt várjuk el, hogy ezt minél hamarabb hagyják abba.” Már akkoriban sem volt egészen világos, mit jelent a Fidesz nevében üzenni a luxizóknak, merthogy a luxizók túlnyomórészt fideszesek vagy a Fidesz környékén lődörgők. Sőt Lázár maga is az, mégpedig az urizálón luxizó alkategória, lovasparkkal, kastéllyal, fácánvadászatokkal, ingatlanokkal és vidéki földbirtokokkal (forrás a vagyonbevallása).

Erről kellene véleményt mondaniuk a meghívottaknak, de hát mit lehet erről mondani? Azt, hogy van egy ember, aki politikailag kettős életet él? Ez akkora közhely, mintha azt mondanám, Shakespeare jelentős drámaíró volt. A miniszter egyik énje föllép a szószékre, és leleplezi azt az életformát, amiből maga is való, hiszen amikor lelép a magaslatról, hazahajt a kastélyába, és a napi fáradalmakat fácánozással, lovászkodással üti el.

Nehéz erről komoly véleményt mondani. Nem azért, mert a jelenlévőknek nincs véleményük, hogyne lenne, csakhogy a képlet a maga nyilvánvalósága miatt megvitathatatlan. Vagy az Orbán család vagyonosodása, amit csak a vak nem lát, de a kormányfő erről hallani sem akar. A fél országnak hányingere van az egésztől, jachtostul, Mészárosostul, magánhelikopterestül, és nem azért, mert az emberek irigyek, hanem például azért, mert többszázezer nyugdíjas havonta száznegyvenezer forint alatt kap. A statisztikai hivatal  adatai szerint a 65 évesek és idősebbek szűkös megélhetéséhez minimum havi 140 ezer forintra van szükség, jelenleg négyszázötvenezer ember számára folyósítanak ennél az összegnél alacsonyabb nyugdíjat. Kit érdekelne Rogánnénak meg a baráti körének a nevetséges pancasmáris páváskodása, ha csaknem félmillió ember nem élne méltatlan körülmények között? A kormányfő meg akkora politikusi tehetség, hogy ezen a helyzeten nem egyszerűen nem tud, de nem is akar változtatni. Tizenöt éve volt rá, ma már láthatóan föladta a küzdelmet, amit meg sem vívott. Csak választást akar nyerni. Legutóbb a Nyugdíjas Parlament Országos Egyesülete országos népszavazást kezdeményezett, a kérdés: „Egyetért-e Ön azzal, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson annak érdekében, hogy egyetlen 65 éves és idősebb, Magyarországon élő, magyar állampolgárnak se lehessen alacsonyabb a jövedelme a Központi Statisztikai Hivatal által évente közzétett nagyon szűkös megélhetési küszöbnél?”

Miféle kormányzás az, amelyiket tizenöt év után ilyenre kell rászorítani népszavazással? Nem érez a miniszterelnök ezzel kapcsolatban semmilyen szégyent? Nem hát. Most Dopemannel haverkodik, meg azokkal, akinek a bratyizása mondjuk száznál több szavazatot hozhat a konyhára.”

Bárd Károly: Emlékezet a lelátón – Futball, fájdalom, felelősség

„Holland barátom, legyen a neve Jan, főállásban jogászprofesszor, úgy gondolja, érdemes a labdarúgáson keresztül tudatosítani a tizennyolcmilliós Hollandia tizennyolcmillió futballmenedzserével, amit szerinte amúgy ösztönösen éreznek: hogy mi a demokrácia, és mi a jogállam lényege. Könyve írására az aggodalom sarkallta: a népek tudják, de legalábbis érzik, hogy akár a futballban, a tisztességesen működő államban is szükség van a pártatlan bíróra; tudják, hogy miképp a labdarúgásban, úgy a politikában is legfeljebb a kispad jut a gyengén teljesítőnek; tisztában vannak azzal, hogy a lefektetett szabályokat sem a politikában, sem a labdarúgásban nem lehet annullálni, ha megtartásuk nem nekünk kedvez; felfogják, hogy a kezdeti kudarcokat türelemmel kell viselni, mert az új edzőnek időre van szüksége; és lévén a futball csapatjáték a siker záloga  nem egyetlen ikonként csodált játékos. Néhány nap kesergés után pedig még az ultrák is hajlandók elismerni, hogy a másik jobb volt; nem számít árulásnak, ha gratulálnak egy barátjuknak, aki történetesen az ellenfél szurkolója. „

Mihályi Péter: Tatárjárás, amikor elmaradt a rendszerváltás

„Semmi sem úgy volt, ahogy tanultuk.  Kevesen tudják, hogy a lakosság számarányát tekintve a magyar történelem legnagyobb véráldozatot követelő eseménye a Mongol Birodalom ellenünk indított háborúja volt. Pontosabban szólva a háború Horvátországot és Dalmáciát szintúgy érintette, tekintettel arra, hogy IV. Béla ezen területek királya is volt. És érintette, vagyis érinthette volna a kunokat is, akiket a király néhány évvel korábban hívott be az országba, de a mongolok támadását közvetlenül megelőzően, egy tragikus, nem szándékos incidens nyomán, ez az 50–75 ezer ember mégis kivonult az országból. A közemlékezet nem tartja nyilván azt az igen fontos tényt sem, hogy ez a háború, amely – kétszeresen is félrevezető módon – tatárjárás néven rögzült a köznyelvben, magyar szempontból nagyon rövid ideig tartott. Ebben a nagy bizonytalanságban felbecsülhetetlen értékűnek tűnik Bihari Dániel, Laszlovszky József és Nagy Balázs közös munkája (Tatárjárás. Magyarország élet-halál harca, 24 Extra, 2025), amely teljes nyíltsággal felvállalja, hogy valójában milyen csekély biztos ismerete van a régészetnek és a történettudománynak e korszak eseményeiről. Ebben a cikkben javarészt erre a közel 300 oldalas monográfiára támaszkodom.”