Meghallgatható és megvásárolható:
KATE BUSH: Director’s Cut
A divathoz értő nőismerősöm mostanában mindig azt mondogatja, hogy lényegében bármilyen ruhát fel lehet venni. Így van ez a zenében is: a Beatles meg a Led Zeppelin mellett menő például a nyolcvanas, sőt a kilencvenes évtized is, ugyanakkor szokás szidni is ennek a húszéves korszaknak a vívmányait az elektromos dobszerelésektől a harsány hangzásig, sőt divat újrarögzíteni az akkor újrarögzített komolyzenei felvételeket is. Kate Bush mondjuk nem klasszikus zenét játszik, de az utóbbi sorba ő maga is beállt, és újragondolt 11 dalt két régebbi lemezéről, az 1989-es The Sensual World-ről és a ’93-as The Red Shoes-ról, hogy puhább és természetesebb hangzást kapjanak a maguk idejében túldigitalizált számok.
Persze a női Peter Gabriel nem az lenne, aki, ha egy szimpla újrajátszást hallanánk: ahelyett, hogy mindent ismét felvett volna, több esetben csak cincálni kezdte a dalokat, éneksávokat, dobfelvételeket cserélt, vagyis részletenként nyúlkált bele mindenbe. Hogy ennek pontosan mi értelme volt azon kívül, hogy a saját dolgát rettenetesen megnehezítette? Nos, aki szereti a munkásságát, annak ez így egyértelműen izgalmasabb, mert hosszan lehet elemezni, hogy mi hova került, mennyivel lett jobb/rosszabb/másabb – és hát nyilván neki magának is szórakoztatóbb volt emígy játszadozni, mint simán csak fölrántani mindent újra. A kérdés tehát csak az, hogy jutott-e valamire.
Erre pedig a válasz egyértelmű igen: a változások érdembeliek, de szerencsére nem esztelen módon modernizált, és nem is esztelen módon archaizáló felvételeket kapunk, hanem egyszerűen érdekes, játékos kísérleteket, amik előadó és rajongó örömét egyaránt szolgálják, és tartós hallgatásra is kimondottan alkalmasak. Pláne mivel több olvasatuk is létezik: lehet egyrészt a zenei változásokat elemezni, és lehet azon is mélázni, hogy milyenek a dalszövegek így 20 évvel később, 20 évvel öregebben előadva. Hogy valóban melegebb, lágyabb volna-e a felvétel, az viszont már egy érdekesebb kérdés.
Alapvetően persze az, már csak azért is, mert az énekesnő hangja sokat mélyült az elmúlt időben, de az nem igaz, hogy a dalokban így több az érzés, mert Kate Bush – mint sokan mások – a nyolcvanas évek eszközeivel is gazdag érzelemvilágú számokat készített. Az pedig külön is elgondolkodtató, hogy mondjuk újabb 20 év múlva mit gondolunk majd a Deeper Understanding idei verziójában megszólaló autotune-olt vokálokról, mert ez ugyanolyan hóbort, mint 20 éve a programozott szinti volt. Persze ez itt Kate Bush, ő az autotune-t is képes értelmesen használni, úgyhogy nyilván szeretni fogjuk – de azért azt ne gondolja senki, hogy ezek a verziók bármilyen értelemben is igazságot szolgáltatnának a daloknak. Egyszerűen csak érdekesek, bár az is tény, hogy ennél többre nincs is szükség, mert az érdekes dolgok divatviszonyoktól függetlenül mindig időszerűek.
A lemez az NPR weboldalán hallgatható meg.
Megvásárolható:
ALISON KRAUSS & UNION STATION: Paper Airplane
Maradva az iménti csapáson: valamikor nagy divat volt a Rednex-hallgatás is, és valahol nyilván az ma is, de közben szerencsére visszajött a képbe az igazi country, folk és bluegrass is, így most már jó eséllyel nem nézik hülyének azt, aki bevallja, hogy szereti ezeket a műfajokat. Hogy Johnny Cash híres dalain és esetleg Bruce Springsteen albumán, a We Shall Overcome-on túlmenően ki mit tud ezekről a stílusokról, az persze egy másik kérdés, de Alison Krauss neve azért sokaknak ismerős lehet onnan, hogy pár éve Raising Sand címen kiadott egy kitűnő lemezt a Led Zeppelin énekesével, Robert Plant-tel. Most eljött a folytatás ideje is, amit régi kísérőzenekarával, a Union Station-nel a háta mögött készített el.
A Paper Airplane egy minden különlegességet nélkülöző album, minthogy pedig a country egy olyan műfaj, ami nagyon jól bírja, ha különleges szándék nélkül közelít hozzá egy-egy előadó, remekül működik is. A dalok mindegyike más szerzőtől származik, de a hangulatvilág egységesen napszítta és finoman, szinte már kedélyesen melankolikus, ahogy az ebben a stílusban illik – ennek megfelelően a lemez hallgatása is majd ősszel lesz az igazi, de azért persze így a nyár elején is kitűnően működik. Kis érdekességként egyébként meg lehet jegyezni, hogy a Krausst mellőző, férfiénekkel készült számok gyakran lopják a show-t a főszereplőtől tradicionálisabb hangvételükkel – de azért a röpke háromperces Miles to Go-nak köszönhetően végül mégiscsak az övé marad a reflektorfény. És amúgy is, a lényeg az, hogy nagyon egyben van az egész lemez.
Meghallgatható:
NEW ORDER: Hellbent
A New Ordernek most már egyértelműen kapáltak, úgyhogy nyáron meg is jelenik egy válogatáslemez, amely egészen a Joy Division-korszakig visszaásva áttekinti Bernard Sumnerék munkásságát. A lemezen 17 régről ismert szám mellett egy eddig kiadatlan dal is szerepel majd, és ez a 2005-ös keltezésű, Hellbent című darab már most meg is hallgatható.
