Valamit ezek szerint jól csinálnak, mert a tegnapi koncertjük sem volt unalmas. Pedig egyébként semmi meglepőt nem műveltek a politikával átitatott, diktatúrák zenei és látványvilágával provokatívan játszó indusztriális zene nagy öregjei, még annak dacára sem, hogy most ülik a harmincéves jubileumukat. A Laibach nem így működik: ők a válogatásalbumuk turnéján is simán elnyomtak egy csomó számot az aktuális nagylemezükről, most, a születésnapi koncertkörúton meg nagyjából ugyanazt tették, amit tavaly a Petőfi Csarnokban, amikor minden apropó nélkül érkeztek – épp csak a dalsorrenden meg a játékidőn változtattak egy kicsit.
A kezdés ugyanaz volt, mint ott: korai, obskúrusnak is nyugodtan nevezhető lemezeikről származó, szlovén nyelvű dalok újrahangszerelt változataival indult a fellépés. Zeneileg ez volt a legizgalmasabb rész, a klausztrofóbikus számok ugyanis egészen furcsa modern köntöst kaptak a groteszk zongoratémáknak és zajoknak, meg a kemény, alkalmasint géppuskasorozatokra vagy menetelő lábak csattanásaira épített ritmusoknak köszönhetően. Érdekes volt elgondolkodni rajta, hogy minek is lehetne ezt nevezni: mire kitalálta az ember, hogy legyen mondjuk antidemokratikus triphop, addigra már össze is veszett magával, hogy nem, mert inkább diktatórikus nu jazz. Mire pedig ezt sikerült megfogalmazni, már majdnem egy kicsit zajosabb Depeche Mode-ra emlékeztetett a dolog, majd elektrocsasztuska, végül pedig egy elnyomó rendszer eurodance-e lett belőle, és már kezdődött is a következő nagyobb tartalmi blokk.
A korábbi koncerteken megszokott módon itt a nemzeti himnuszok feldolgozásaiból álló album, a Volk dalainak kellett volna következnie, de meglepő módon az jött, amit azutánra vártunk: a WAT című brutális technolemez blokkja, olyan dalokkal, mint a Tanz mit Laibach, a Das Spiel ist aus vagy a Du bist unser. A közönség természetesen ezt fogadta a legnagyobb lelkesedéssel, ami nem is csoda, hiszen titkon mindenki szeretne primitív, kőkemény ütemekre táncolni, csak tíz perc után az ilyen zenék monotóniája megöli a hangulatot – a Laibach a WAT-on viszont érdekessé tette ezt a zenei világot azzal, hogy a szokott módon átitatta politikával, és ijesztő indulókat meg nyomasztó zenei fenyegetéseket komponált a műfaj eszköztárát használva. Mikor aztán ez a fojtogató és izzasztó programpont is lement, elővettek még három tételt a már említett Volkról (az amerikai, az angol és a francia himnuszt), majd ráadás nélkül távoztak.
Nem volt tehát sem Opus Dei (azaz a Live is Life), sem más popfeldolgozás, pedig sokaknak ezek egyet jelentenek a zenekarral, és nem volt semmilyen utalás sem a jubileumra, csak egy sima Laibach-koncert. Ugyanúgy egy dobos, két gépész, valamint a gépész-vokalista, Mina Špiler és a frontember, Milan Fras állt a színpadon, ugyanúgy is mozogtak mindannyian, továbbá ugyanazok a vetítések peregtek a háttérben (régi dokumentumfilmek, kalapács csapkodása, felláció, zászlók, szövegek, csattogó bakancsok), és a végén ugyanúgy volt stáblista is a vetítővásznakon, mint máskor. Így persze a koncert már messze nem volt olyan sokkoló/elgondoltató/meghatározó, ahogyan azt a Laibachtól elvárni szokás, de hát a Laibachról beszélünk, aminek minden húzása szimbolikus értékkel bír („üzenetük van”), és ha nem, akkor is bele akar magyarázni valamit az ember, szóval nyilván azt is meg lehet ideologizálni, hogy miért így történt, ami történt. Én viszont ilyesmivel nem kísérleteznék, mert a koncert jó semmiképpen nem ettől volt, hanem pont attól, hogy így sokadszorra már kicsit sem esett kísértésbe a néző, hogy bármit is bele akarjon látni a Laibachba, viszont a számok nagy része így is működött. Érvényességük a koncert kilencven percére szólt, meg esetleg még annyira, hogy a következő pár napban kicsit többet fog Laibachot hallgatni, aki ott volt, de néha ez is jó tud lenni a sok performanszérték közepette. Sőt talán szükségszerű is. Elvégre ha stílus van, minden van, a Laibachnak meg stílusból bőven jutott. (Most viszont már tényleg az lenne a stílusos, ha pár évig nem jönnének.)
