Péntek este az A38 sztahanovi csúcsokat támadva két műszakot vitt, így a Das EFX 23 órakor startoló bulija miatt a Vágtázó Csodaszarvas korai kezdéssel, hamari és hirtelen befejezéssel tartott élő lemezfelvételt a hajón. Az ilyen programtorlódásnak elkerülhetetlenül kellemetlen velejárója, hogy a nézők egy része eleinte azon töpreng, most vajon ő késett, vagy a zenekar sietett, meg az is, hogy a végén gyorsított eljárással kegyetlenül kiterelik a népet a helyről, de ez az egész mondjuk kétszer 10 perc, a „maradék” meg ezen az estén 100 perc VCSSZ volt, ami azért egyáltalán nem rossz arány. Főleg úgy, hogy az a 100 perc szokás szerint a csapaton többé-kevésbé kívül álló tényezők szempontjából is nagyon hangulatos volt: oldalt a fedélköz teljes hosszában, valamint a zenekar mögött, sőt még a színpadra rakott tévéken is a Vágtázó Csodaszarvas látványvilágába illő képeket vetítettek, és jól is szólt minden, egyszóval tényleg megkapta a neki járó külön dimenziót a zene.
Ennek a dimenziónak a belakásával pedig sem az együttesnek, sem a közönségnek nem volt különösebb problémája – ahogy egy ismerős fogalmazott: a zenekar felkapta a hajót, és mentünk egy kört az univerzumban. A műsorban jól ismert régi és újabb szerzemények vegyest szerepeltek, és hangulati csúcspontokat természetesen lehet kiemelni (ilyen volt például az Aláírhatatlan történelem, az Ének a csillagokig és a Napkapu), de úgy egyébként egy Csodaszarvas-koncert nem annyira a számválasztásról szól, hanem inkább arról, hogy hogyan történik meg a zene, a hangsúly pedig ezúttal is ezen volt. Sok felhasználatlan jelző egyébként már nem maradt az együttes teljesítményének leírására, eksztázisról beszélni pedig egyenesen elcsépelt dolog Grandpierre Attiláék koncertjei kapcsán, de hát épp az a legbeszédesebb tény, hogy a VCSSZ fellépésein magától értetődő az önkívület, mert az azért alapvetően nem egy magától értetődő dolog. Akárhogy is, ennyi lobogó tekintetet elég ritkán lehet látni koncerten, ahogy az sem túl gyakori, hogy a nézők néha túlkurjongassák a zenekart, az meg főleg nem, hogy mindez csak dobjon az összhatáson, de ez is megtörtént.
A Vágtázó Csodaszarvas előd- és testvérzenekarának számító Vágtázó Életerő (leánykori nevén a VHK) koncertjei mondjuk persze hasonlóan működnek, de azért a két zenekar hatásmechanizmusa annak ellenére is más, hogy a célok megegyeznek és a repertoárokban is van átfedés. Mivel gitárok helyett itt autentikus hangszerek szólaltatják meg a sámánzenét, a VCSSZ a szó pozitív értelmében öregebb, bölcsebb és (paradox vagy sem, de) higgadtabb, másfelől viszont az eltérő felállás miatt fiatalosabb, játékosabb is. Egy-két tag például láthatóan még mindig meg tud lepődni rajta, hogy Grandpierre Attilából milyen hatást vált ki néha a saját zenéje, de egyúttal az is nyilvánvaló volt, hogy rettenetesen élvezik, ami történik, és ez a felszabadult hangulat a maga módján ugyanolyan elragadó, mint a VHK masszív, komor összeszokottsága – egyszóval megvan egymás mellett a helye mindkét együttesnek, az pedig egészen érdekes, ahogy különböző utakon végül ugyanoda jutnak. A célba érés ezúttal mondjuk egy kicsit azért suta volt, mert a végén percekig döngő tapsra még csak meghajolni sem jött vissza a zenekar, közben meg már bontották is el a színpadot, és ezt biztos senki nem így képzelte el elöljáróban, de mivel addigra már messze túl voltunk azon a ponton, hogy igazán hiányozzon valami a koncertből (meg úgy egyáltalán bármiből), ez is belefért. Tetszik látni: többek között ezért is éri meg, ha egy zenekar kozmikus méretekben gondolkozik.
