Belföld

Ki lehet-e bírni 40 évet börtönben?

A márianosztrai börtön ()
A márianosztrai börtön ()

Van, aki kitart, más keresi a halált – az elítélteket megkínozzák a nagyítéletek. A börtön hatásairól, étkezésbetagadásról és az intézményfüggőségről is beszélt a börtönpszichológus.

Kettős gyilkosság Sopronban, négyes gyilkosság Kulcson, három csapás a kormánytól – címek az utóbbi néhány hónap sajtójából. Minden jel arra mutat, hogy egyre hosszabb ítéleteket szabnak majd ki a bíróságok, és egyre zsúfoltabbá válnak a hazai börtönök.

A növekvő számú életfogytiglani büntetések – nem egyszer kizárva a szabadulás lehetőségét – súlyos terhet raknak fogvatartottra, őrszemélyzetre egyaránt. A harminc-negyven-ötven éves ítéletek hasznossága nem bizonyított, embertelenségére viszont számos bizonyíték akad.


Az ünnepek a legkritikusabbak
Fotó: Neményi Márton

Fliegauf Gergely főiskolai docens négy évet dolgozott börtönpszichológusként, ma bv.-seket oktat a Közszolgálati Egyetemen.  Mint mondja, másfél év a rácsok mögött már maradandó mentális nyomot hagy a fogvatartottban, a kutatások pedig azt mutatják, nem eredményesebb a büntetés attól, ha valaki tíz év helyett húszat kap.

A magyar büntetőjog két ponton is jelentősen eltér a kontinensen megszokottól. Az Európa Tanács ajánlása szerint egyrészt mindenkit megillet a feltételes szabadságra helyezés lehetősége (kivéve az egy év alatti ítéleteseket), Magyarországon viszont létezik tényleges életfogytiglani. Másrészt: az ET minden öt év feletti ítéletet hosszúnak tekint, külön ajánlást dolgozva ki erre az esetre, míg nálunk ugyanúgy kezelik a húsz évre rács mögé zárt embert, mint azt, aki hat évet kapott.

Pedig a hosszú ítéletesek jelentősen különböznek a többi börtönlakótól – mondja Fliegauf Gergely. Sok – évtizedekre bezárt – rab egyetlen eszköze az ellenállásra az étkezésmegtagadás. Bár alkalmi „éhségsztrájk” a magyar börtönökben is előfordul, az igazán eredményes akciók a hetvenes évek északír foglyaihoz köthetők, valamint a baszk ETA-terrorista, Iñaki de Juana Chaoshoz, akit 1987-ben huszonöt ember megöléséért ítéltek közel háromezer évre. Chaos büntetését két évtized múltán enyhítették, és kilátásba helyezték a szabadulását, ám a spanyol ügyészség újabb ügyekkel hozakodott elő. Chaos hatvanhárom, majd száztizennégy napig éhezett és tűrte a mesterséges táplálást, mire a vádhatóság visszavonulót fújt.


Szimpátiaplakát Juana Chaosért
Forrás: AFP

Önkínzás

A hosszú ítéletesekre jellemző az önkárosítás és az öngyilkosság is. Előbbi oka, hogy felvágott érrel vagy lenyelt tárggyal az ember biztosan kikerül a zárkából, eljuthat a tököli rabkórházba, ahol nagyobb eséllyel lát nőt vagy pusztán új arcokat. Szerencsére egyre kevésbé jellemző az önkárosítás.

A befejezett öngyilkosságok jellemzően a sokkoló ítélet utáni első pár hétben és a büntetés ötödik, hatodik évében fordulnak elő. Addigra ugyanis pszichésen kimerül a rab, és megszűnik a kapcsolata a külvilággal.

A legkritikusabb pillanatok a börtönben – az ítélet nagyságától függetlenül – az ünnepekhez köthetők: karácsonyhoz, szilveszterhez, születésnaphoz. Fliegauf Gergely szerint a bebukottak szinte kivétel nélkül megélték gyerekkorukban, hogy a szüleik nem szeretik őket. „Természetes reakció, hogy a kitaszított gyerek fel akarja hívni magára a figyelmet, a bűnözés pedig eléggé figyelemfelkeltő reakció. A karácsony felelevenítheti a negatív emlékeket, s ezek még fájóbbak attól, hogy a rabok átérzik, ilyenkor összegyűlnek a családok. Ettől könnyen megbillennek, felvetődik bennük az öngyilkosság gondolata, és többüknél szilveszterre érik be a karácsonyi elhatározás” – állítja a börtönpszichológus. A megoldást az jelenti, ha van mivel lekötni a rabokat, ezért a börtönökben külön programokat szerveznek az ünnepek alatt: vetélkedőkkel, egyházi rendezvényekkel, filmvetítésekkel oldják a magányt.

Könyörgés

Néhány hosszúítéletes – bár ölni képes volt – önkezétől meghalni képtelen. Mint az a bosnyák katona, aki Fliegauf kérdésére nem tudta összeszámolni, hány gyereket ölt meg, hány nőn követett el erőszakot a délszláv háborúban. „Nála eljött a tisztulás időszaka, rájött, hogy nem méltó az életre. Képtelen volt együtt élni a bűneivel, viszont az öngyilkosságra sem volt képes. Ő a kivégzésért rimánkodott.”


Dörömböltek, hogy engedjék őket vissza
Fotó: Neményi Márton

Egyes elítéltek a bennmaradásért könyörögnek. Csehszlovákiában történt az alábbi eset. A nyolcvanas években a cseh szexuális bűnözők választhattak: vagy életfogytiglant kapnak, vagy kevesebb börtönévet plusz kasztrálást. A kasztráció mellett döntők aztán fokozatosan intézményfüggővé váltak, féltek a külvilágtól, így – kényszerített szabadításuk után – az ezerötszáz méter magasan fekvő Mirov várában kialakított börtön kapuján azért dörömböltek, hogy engedjék őket vissza.

Tudattágulás

Szintén az intézményfüggőségre példa annak a huszonnyolc évet ült férfinak a története, aki még keletnémet határőrként szökött át az NSZK-ba, ahol egy benzinkúton túszokat ejtett, majd az őt bekerítő rendőrök közül ötöt agyonlőtt.  Őt kezdetben kísérővel engedték ki öt, majd tíz napra. Végül egy napra eltávozhatott őrizet nélkül, ám amint kilépett a börtönkapun, összeesett a sokkoló élménytől. Miután magához tért, eltöltötte a szabadnapot, és időben jelentkezett a fegyházban, ahol közölte: akkorára tágult a tudata, mint a Nap és a Jupiter közötti távolság, amiben a hátralévő élete olyan elenyésző, hogy már nem foglalkozik a börtön nehézségeivel. Vagyis maradna odabent.

(Írásunk következő részében három – jelenleg is börtönben lévő – magyar hosszúítéletessel beszélgetünk büntetésről és megmaradásról.)

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik