Gondoljunk csak vissza. Láthatóak voltak bizonyos jelek. De pontosan mik?
Utólag mindannyian ugyanezeket a kérdéseket tették fel maguknak. Hogyan jutottunk idáig? Megakadályozhattuk volna?
Aaron Falk tudta, hogy ez utóbbi a kulcskérdés. A válasz pedig valószínűleg az, hogy igen. Még az olyan esetekben is, amikor nincsenek figyelmeztető jelek – ezúttal márpedig voltak –, a válasz szinte mindig az, hogy igen.
De bizonyos emberek meghoztak bizonyos döntéseket – némelyik tudatos volt és átgondolt, mások kevésbé –, és az így kialakuló, millióféle elágazás közül most éppen ezen találták magukat.
A babakocsijában lévő mózeskosár elég melegen tartotta. Gondosan bebugyolálták egy tiszta pólyába, amelyet az állam vezető gyerekholmi-kereskedőjénél vásároltak, és kézműves gyapjútakarót terítettek rá. És ezt pontosan úgy helyezték el, hogy ha egy járókelő a babakocsira pillantott, egyből a takarót látta meg, nem a babát.
Tavaszi éjszaka volt, a felhőtlen dél-ausztrál égbolton csillagok ragyogtak, aznapra nem jósoltak esőt, de azért teljesen kifeszítették a babakocsi vízálló napfénytetőjét. A tető és a babakocsi közti résre egy négyszögletes lenvászon szövetet helyeztek, amelyet egyébként napernyőnek használtak. Ha egy járókelő a babakocsira pillantott, egyáltalán nem is látta a benne alvó babát.
A babakocsi néhány tucat másikkal együtt parkolt a Marralee-völgy Éves Étel- és Borfesztiváljának erre kijelölt öblében, az óriáskerék vetette árnyékon osztoztak egy rakás biciklivel és rollerrel, valamint egy magányos triciklivel. A hátsó sarokban hagyták, a fékét rendesen behúzták.
A családok, amelyek úgy érezték, egy estére eleget ünnepelték a helyi vállalkozásokat azzal, hogy elköltötték a pénzüket borokra, sajtokra és vidámparki attrakciókra, az ezt követő órák során egyesével összeszedték a kis járműveket.
A technikus a jármű lakatját kioldva megállt egy pillanatra. Körbenézett. A fesztivál hivatalosan fél órával korábban zárt, a helyszín mostanra nagyrészt kiürült, csak néhány itt dolgozó ténykedett még. A technikus a hátizsákjába tette a biciklilakatját, még egyszer körbepillantott rohamosan sötétedő környezetén, aztán odasétált a babakocsihoz. Lehajolt, és bekukucskált a napfénytető alá, aztán felegyenesedett, és teljesen feltolta. A bepólyált csöppség a hűvös levegőtől kicsit összerezzent, a technikus pedig elővette a telefonját, és bepötyögött rajta egy számot.
A baba nevét feltüntették a bodyján lévő címkén. Zoe Gillespie. A családja nem helyi volt – legalábbis már nem annak számított –, de a fesztiváligazgató és az ügyeletes rendőrtiszt mindkét szülőjét névről ismerte.
A dallam valósággal belehasított az éjszaka csendjébe. A becipzározott táskában volt még egy slusszkulcs és egy retikül, benne egy személyi igazolvánnyal, különböző plasztikkártyákkal és némi készpénzzel. A technikus kiszaladt a látogatóknak fenntartott parkolóba. A kevés ott álló jármű egyike az a családi szedán volt, amelyre a slusszkulcson látható logó utalt.
Zoe apjának telefonja néhány kilométerrel odébb szólalt meg, a Marralee-völgy jobbik olasz éttermének előterében. Az imént vett búcsút a taxiba ültetett szüleitől, és éppen a számlát rendezte, miközben a tulajdonossal és annak férjével csevegett, akik mindketten emlékeztek rá az iskolából. Épp Zoéról készült fényképeket mutogatott nekik – az első gyereke volt, és vasárnap már hathetes lesz, el sem tudta hinni –, a tulaj pedig erősködött, hogy fogadja csak el ajándékba azt az üveg gyöngyöző bort, amikor az örömapa telefonjának kijelzője felvillant.
Az étterem negyedóra sétára esett a fesztivál területétől. A tulajdonos megszegte a sebességkorlátozást, amelyért korábban ő maga lobbizott, így alig három perc alatt odaértek, és közvetlenül a főkapu mellett taposott a fékre. Zoe apja onnan rohant el az éjszakára bezárt standok mellett, egyenesen a kislányához.
Önkénteseket toboroztak, és még egyszer átkutatták a helyszínt. Aztán a parkolót és a fesztivál területét két oldalon közrefogó szőlőskerteket is. A babakocsit úgy parkolták le, hogy kelet felé nézett, a fesztiválterület hátulja és az emberektől nyüzsgő kijárat irányába. A kijáraton túl a bozóterdő terült el, és egy kis ösvény, amelyen csak egyetlen helyre lehetett eljutni.
A keresés ennek mentén folyt tovább, és a víztározónál kötött ki. Aztán átnézték a széles sétaútvonalat is, amely a vízfelület körül haladt – azon a késő éjjeli órán nem jártak arra sem civilek, sem a fesztiválhoz tartozó járművek –, és egészen az egyenetlen part legmagasabb pontjáig ért, a meredek, sziklás részig, amelyet a helyiek szimplán Peremként emlegettek. A víztározó odalent mély volt és széles.
Két nappal később, több mint egy kilométerrel arrébb rábukkantak Kim Gillespie fehér edzőcipőjére, teljesen elázva és az üledéktől csíkosan, a gát szűrőberendezésén akadt fenn.
Speciálisan képzett búvárokat hívtak a helyszínre, hogy fésüljék át a természetes víztározó közepén lévő hasadékot. Olyan mélyre hatoltak a barlangszerű üregbe, amennyire csak tudtak, miközben a keresés többi résztvevője gyalogszerrel és ranger járművekkel folytatta a munkát, az önkéntesek pedig a saját csónakjaikkal fésülték át a víz sekélyebb részeit. Tovább folyt a kutatás egy hétig, aztán kettőig, aztán lelassult, és végül teljesen abbamaradt.
Mit láttam? Azokat, akik ismerték és szerették a Gillespie családot, nem hagyták nyugodni a kérdések. Maguknak és egymásnak is feltették ezeket. Mit nem láttam?
Zoe anyja pedig nem tért vissza a lányáért.
*
Egy évvel később
Már volt ott valaki.
Aaron Falk kissé – és valójában indokolatlanul – ingerülten parkolt le a másik autó mellett. A lekanyarodó utat pontosan olyan nehéz volt kiszúrni, ahogyan arra emlékezett, majdnem teljesen elnyelte a főút két oldalán magasodó bozóterdő. Olyannyira eltakarta, hogy Falk naivan azt feltételezte, bármi is várja az út túlvégén, nem kell rajta osztozkodnia senkivel. Elszámolta magát, jött rá most, amikor sóhajtva lefékezett.
Az előző évben nem egyedül érkezett ide. Akkor Greg Raco ült az anyósülésen, Falk pedig barátja instrukcióit követve vezetett, és lassan már nyolc órája voltak úton. Raco szinte rá sem pillantott a GPS-re, azután pedig végképp nem volt erre szüksége, hogy átkeltek Victoria állam határán Dél-Ausztráliába.
Lelkesedése ragadósnak bizonyult, csak úgy falták a kilométereket, felváltva osztottak meg egymással különböző híreket, és választottak zenéket.
A felesége és két gyereke már odautazott, ott vártak rá, de őt szólították őrmesteri kötelességei. Érezhetően az járhatott a fejében, hogy vissza akar térni a családjához, úgyhogy Falkot meglepte, amikor egyszer csak előrehajolt az anyósülésen, és a kietlen úton egy facsoportra mutatott.
– Látod azt a nyílást a fák között? Na, ott kanyarodj le.
Bő fél órája hagyhatták már maguk mögött a várost, és Falk semmit sem látott. A bozóterdő itt is pontosan úgy festett, mint eddig bárhol az út mentén.
– Hol? – kérdezte.
– Ott, nézd.
Falk továbbra sem látta, mit kellene észrevennie, és szabálytalan módon tolatva kellett megtennie jó néhány métert, mire kiszúrta azt az egysávos utat. Ahogy végignézett aszfaltozatlan felületén, azon gondolkodott, mennyire fogja bírni ezt az autója felfüggesztése.
– Mi van a túlsó végén?
– Ez csak egy gyors kitérő – vigyorgott Raco. – Majd meglátod, hogy megéri. Bízz bennem.
Most, hogy Raco nem ült mellette, Falk szinte araszolásig lassított, és még így is sikerült elhaladnia a lekanyarodó út mellett. A visszapillantó tükörben szúrta ki, és az ideálisnál hosszabban tolatva – az ilyesmi még akkor sem volt ajánlott errefelé, ha épp nem járt itt más jármű – végül megállt a keskeny út mellett, amely úgy tűnt, szó szerint a semmibe vezet. A túlsó végén egy kis tisztás volt, amelyen valaki már leparkolta az autóját.
Falk odagurult mellé, és leállította a motort. Néhány pillanatig csak ült, és azt a részt nézte, ahol a sűrű bozóterdőn rés nyílt. Az égbolt fénylő kupolának látszott, élénk kéken ragyogott, igazi tavaszi idő volt. Alatta a Marralee-völgyet alkotó növényzet sokszínű környezete húzódott. Falk az előző évben itt járva úgy érezte, részben azért annyira letaglózó a látvány, mert az ember nem számít rá. A völgy pedig most, a késő délutáni nap fényében, ha lehet, még gyönyörűbb volt, mint amilyenre emlékezett.
Kikászálódott a kocsiból, és kinyújtóztatta a végtagjait, mire a másik jármű tulajdonosa összerezzent. A férfi észszerű távolságra állt a fa korláttól, ahonnan biztonságosan körül lehetett nézni. Úgy tűnt, mintha ő is a környezetben gyönyörködött volna, de összefont karja arra utalt, hogy mégsem erről van szó.
A férfi a kocsiajtó becsapódása hallatán leengedte a kezét, és megdörzsölte a szemét. Aztán megfordult, és odaadta az itatópoharat a csecsemőnek.
A férj volt az.
A felismerés hirtelen hasított Falkba, és rögtön leesett neki az is, hogy a kislány, aki épp egy maroknyi aszalt gyümölcsöt töm a szájába, bizonyára Zoe Gillespie, aki egészen mostanáig hathetes csecsemőként élt a fejében. A férfi biccentett Falknak, és amikor a lánya az utolsó falatot is lenyelte, a karjába vette, és odavitte az autójához. Látszólag érzékelte, hogy Falk felismerte, de metakommunikációja nem arra utalt, hogy örülne a kérdezősködésnek vagy a bájcsevejnek. Teljesen jogos, gondolta Falk. Szerencsétlen fickónak tavaly valószínűleg egy életre elegendő kérdést feltettek. Az ilyen esetekben a férjek mindig így járnak.
– A keresztelőre jött. – A férfi váratlanul szólalt meg, meglepte Falkot. Megállt a két autó között, és kicsit megkönnyebbültnek tűnt, mintha rájött volna valamire. – Racóék fiának keresztelőjére. Eltaláltam?
– Igen.
Azután, hogy eltűnt, azonnal lemondták a keresztelőt. A Raco családnak egy teljes év kellett ahhoz, hogy új időpontot találjon az eseményre.
Falk közelebb lépett Kim férjéhez és gyerekéhez, és kezet nyújtott.
– Aaron Falk.
– Rohan Gillespie. Találkoztunk már?
– Csak futólag.
Rohan majdnem olyan magas volt, mint Falk, és bár papíron csak negyvenkét éves volt, az elmúlt év során láthatóan jócskán megöregedett.
– Ön is a keresztelőre jött? – kérdezte Falk.
– Igen. Vagyis nem, igazából a felhívásra. – Rohan fáradtnak látszott, miközben becsatolta a kislányát a gyerekülésbe.
– De azért elmegyünk a keresztelőre is.
– A felhívás mikor lesz?
– Ma este. A fesztivál területén.
– A fesztivált ma este nyitják meg?
– Igen.
– Pont jókor.
– Remélem. – Miután Rohan becsatolta a gyereket, megkocogtatta a lábát. Aztán újra Falk felé fordult. – Ismerősnek tűnt, amikor leparkolt mellém. Greg Raco haverja, igaz? Rajta volt a tanúk listáján?
– Igen.
Rohan félredöntötte a fejét, próbált visszagondolni.
– Segítsen emlékezni. A bejárathoz közel láthattam?
– Az óriáskeréknél.
Rohan bólintott, láthatóan eszébe jutott.
– Aha. Megvan.
Falk látogatóként járt a városban, a több száz ideérkező ember egyikeként, de akkor is érdemes volt kikérdezni. Valószínűleg maga Rohan is szólt a többi rendőrnek, hogy találkozott vele – Volt ott még egy fickó, magas, negyvenvalahány éves, rövid hajú, ősz vagy talán szőke volt. Racóék barátja, de egyedül volt, mint aki csak szórakozásból jár arra –, az eltűnést követő órákban igyekezett bedobni minden információt, amit csak tudott.
– Maga is rendőr, nem? – Rohan a kislány mellé tette az itatópoharat, mielőtt becsukta a kocsi ajtaját. – Onnan ismeri Greget?
– Igen, de nem közvetlen kollégák vagyunk. Én az Ausztrál Szövetségi Rendőrségnél dolgozom, a pénzügyi részlegen, ő az állami rendőrségnél, Victoriában.
– Aha. – Panaszos sírás tompa hangja hallatszott az autóból, mire Rohan felsóhajtott. – Na jó. Szerintem mi indulunk. Örülök, hogy találkoztunk. Racóéknál marad?
– Igen.
– Akkor valószínűleg találkozunk majd a felhíváson is. Mind ott lesznek.
– Valószínűleg igen. Remélem, hasznos lesz.
– Köszönöm. – A válasz érezhetően csak reflexből jött, Falk felismerte a férfi hangján a kételyt.
Reménykeltő válaszok eddigre már úgysem maradtak. Falk nézte, ahogy Rohan kitolat és eltűnik az úton, aztán odasétált a korláthoz. Mindkét kezével megtámaszkodott rajta, és egy percig csak pihent, befogadta az elé táruló látványt. Pehelykönnyű felhőcafatok úsztak az égbolton, izgalmas mintájú árnyékokat vetve a földre. A város ebből a magasságból kicsinek tűnt, a környezet pedig bujának. A szőlőtőkék hosszú sorokban nyújtóztak, mesterséges tökéletességük vonzotta a szemet. Falk látta az agresszíven tökéletlen hasadékot is a messzeségben, ahol az óriási Murray-folyó belevájt a vidékbe.
Ahogy hagyta, hogy tekintete a tájon kalandozzon, az jutott eszébe, Rohan láthatóan még mindig nem alszik valami fényesen. Ami a történtek fényében nem meglepő, és persze számba kellett venni azt is, mi mindennel jár a gondoskodás egy egyéves gyerekről egyedüli szülőként. De Falk ezzel együtt is eltűnődött, vajon mi tartja ébren a fickót azokban az órákban, amikor lenne lehetősége kicsit kipihennie magát.
Minden bizonnyal akadt egy s más. Kezdve a vallomással, amelyet az a fiatal srác tett, aki az elsősegély-állomást felügyelte. Hogy a fiú állítása szerint mit látott, vagy – ami még fontosabb – mit nem látott. Ezenkívül szinte biztos, hogy néhányan láthatták az este folyamán az áldozatot. Esetleg az a részeg nő a bárban.
Falk még egyszer, utoljára végignézett az előtte elterülő vidéken, aztán nagy nehezen elfordította a fejét, és visszasétált a tisztáson. Beült az autójába, és megnézte, merre kell mennie, hogy odaérjen Racóékhoz.
Ahogy beindította a motort, és óvatosan tolatni kezdett, azon gondolkodott, hogy Rohan Gillespie minden bizonnyal azzal töltötte álmatlan éjszakáit, hogy századjára is átrágta, ő maga aznap este milyen döntéseket hozott meg. Egészen biztosan végigvette azt a néhány percet, amelyet illetően nem tudta szemtanúkkal igazolni a hollétét. Milyen időtartamról is lehetett szó? Falk megpróbált visszaemlékezni. Nem vészesen hosszúról. Nyolc percről? Hétről? Akárhogy is, elég hosszúról ahhoz, hogy alaposan megfájduljon tőle egy eltűnt nő férjének feje.
A döntés, hogy Rohan elhagyta a fesztivál területét. A pillanat, amikor integetve elbúcsúzott a feleségétől és a kislányuktól, aztán a város felé fordulva, egyedül eltűnt az éjszakában. A pillanatot megelőző órák. Az estét megelőző napok és hónapok. Megannyi apróság, amit az ember az adott pillanatban észre sem vesz.
Falk végigmanőverezett a szűk ösvényen, aztán előbukkant a fák közül, ki a főútra. Nyugat felé fordult, és rátaposott a gázpedálra.
Amikor az éppen elhagyott, kérészéletű óriásplakátra pillantott, amelynek színei vonzották a szemet a bozóterdő egybefüggő zöldjében – azt tudta meg róla, hogy a Marralee-völgy Éves Étel- és Borfesztiválja alig harminc perc távolságra van innen –, arra gondolt, pontosan az ilyen apró döntések kísértik az embert. Az apróságok, amelyeket máshogy is csinálhatott volna.
Jane Harper: Számkivetettek
Fordította: Roboz Gábor
Gabo Könyvkiadó, 2024
