Idehaza általános közvélekedés, hogy, aki függőséggel küzd, ráadásul ez a munkahelyén ki is derül, azzal szemben kétféleképpen lépnek fel: vagy szemellenzősen nem vesznek tudomást az illetőről, és csak akkor tesznek az irányába drasztikus lépéseket, amikor már a munkájára is kihat a függőség, vagy azonnal rásütik a pária jelzőt, és elbocsátják. Mindkét esetben a szankcionálás, a félrenézés, a tabusítás, az elutasítás, azaz a negatív visszajelzés a döntő.
Külföldön jóval több a pozitív példa, sőt, nemzetközi szinteken egyes cégkultúráknak már szerves részét jelenti, de a magyar vállalati piacon is egyre inkább terjed egy újfajta szemléletmód:
A jelenségről Bajzáth Sándor addiktológiai konzultánstól szereztünk tudomást, akinek az utóbbi években egyre több olyan kliense lett, akit vállalatok irányítottak hozzá azt követően, hogy függőségükre fény derült a cégvezetés előtt. Ő maga is azt mondta: bár Amerikában ennek van már egy kialakult rutinja, idehaza „abszolút meglepő jelenség.” Bajzáth évek óta találkozik ilyen kliensekkel.
Egy kisebb cég tulajdonosa elhozta hozzám az egyik alkalmazottját, hogy neki személy szerint fontos ez az ember, jól is dolgozik, ám most már érzékelhető a hanyatlás az alkoholbetegsége miatt, és bár szeretne rajta segíteni, nem tud. Megbeszélték, hogy kezdjen el járni hozzám, ha beleegyezik, akkor megtartják, ha nem, akkor viszont érzékeny búcsút vesznek tőle
– meséli az első alkalomról.
Amikor a főnök visz terápiára
Az említett cégtulajdonost is megkerestük, aki a szóban forgó dolgozó és a vállalat nevének elhallgatását kérte, ám az élményről szívesen mesélt. Elmondása alapján pontosan úgy indult az ügy, ahogy jellemzően szokott: bár tudtak az alkoholproblémáiról, mivel a dolgozó becsületesen végezte a munkáját, nem szóltak bele. Az évek múlásával azonban a függőség olyan méreteket öltött, amely már komolyan befolyásolta a munkavégzést, ekkor döntött úgy a cégvezető, hogy lépéseket tesz az ügyben.
Kirúgás és büntetés helyett utánanézett azoknak a lehetőségeknek, mit tehet ilyen esetben az a cégvezető, aki valóban segíteni akar. Az interneten azonban túlnyomórészt külföldi példákat talált – és Bajzáthot, akivel fel is vette a kapcsolatot. A dolgozó esetében döntő jelentősége volt annak, hogy elismerte a problémáit, és jelezte is, hogy elfogadja a segítséget.
Megvolt a nyitottság, ez hangsúlyozandó: elért arra az állapotra, hogy felismerte a bajt és azt, hogy nem szerette volna ezt tovább folytatni, csak önerőből nem tudott ebből kikecmeregni. Ez a legfontosabb lépés, hogy ezt felismeri, és hajlandó is odamenni a pofonért, ahol osztják
– meséli. Hozzáteszi: a döntésének személyes és szakmai okai is voltak. Szakmailag ugyanis nem volt panasz a dolgozóra, ambiciózus volt, jövőképe is csak az egyre elhatalmasodó függősége miatt halványodott el. Emellett viszont fontos körülmény volt, hogy az illetőt régebb óta ismerte magánemberként is: „Tudtam, hogy nem rosszindulatú vagy eltorzult személyiség, hanem egyszerűen egy olyan szituációba került, ami túlcsúszott a kontrollálási lehetőségein.”
