Miután búcsúzott az olimpián, elejtett egy félmondatot: szünetre lesz szüksége, mert mentálisan és fizikálisan is elfáradt. Ezt tartja azóta is? Rá sem néz a tatamira?
Az túlzás, hogy teljes egészében elfelejtettem a dzsúdót, inkább azt mondanám, hogy háttérbe szorult. De nincs teljes leállás, tartottam már edzőtábort Szerbiában, csapatversenyen is voltam. Tény, az olimpia óta nem edzettem, de lassan visszatérek.
„Nehéz, hogy ez az egyetlen nap ne mérgezze meg az utóbbi tíz évet” – mondta a román Alex Cret elleni veresége után, majd később azt is hozzátette: „Sajnos el kell fogadni, hogy az ember felett elmegy az idő.” Még Párizsban említette, hogy otthon, lehiggadva fogja majd összegezni és értékelni az elmúlt tíz év munkáját. Ez megtörtént a hazaérkezés óta?
Nagyjából igen. A családdal, a barátokkal, az edzőtársakkal, hozzám közel álló emberekkel akarva-akaratlanul is beszéltünk, beszélünk az olimpiáról, és rengeteg pozitív visszajelzést kaptam. Korábban már mondtam, és tartom most is, hogy az ember nem így akarja abbahagyni az élsportot.
A küzdősport elég hálátlan dolog, hamar megmutatkozik, mikor kell leadni a szerelést. Ezt a sportágat nem lehet 40–45 éves korig űzni.
Abból a szempontból viszont nagyon is hálás, hogy fiatalabbként is el lehet kapni az idősebbeket, nekem ez megadatott, és sok szép év van mögöttem.
Ahogy hallgatom, kicsit olyan érzésem van, mintha arra készülne, hogy lezárjon egy fejezetet az életében.
Elismerem, az utóbbi néhány mondat úgy hangozhatott, mintha holnap bejelenteném a visszavonulásomat, de ez azért odébb van. Olimpiai ciklusban már nem gondolkodom, az már nem reális, de könnyen előfordulhat, hogy a jövő évi budapesti vébén még elindulok, és igyekszem addig is produkálni néhány szép eredményt. Visszagondolva hamar elszaladt az elmúlt tíz év, amely során a felnőttmezőnyben versenyeztem, és ebben az időszakban végig ott tudtam lenni a top tízben a súlycsoportomban. A rosszul sikerült párizsi olimpiát próbálom annak fényében értékelni, hogy egy évtizedig a közvetlen élmezőnybe tartoztam.
A mostani olimpiával kapcsolatban abszolút tiszta a lelkiismeretem, jól felkészültem, nem lettem rosszabb dzsúdós, egyszerűen csak nem voltam elég éles, és hiányzott az a fajta éhség, amely elengedhetetlen a sikerhez.
A 22 éves, Eb-bronzérmes Cret ezzel tudta legyőzni, hogy ő kellően éhes volt? Neki ez volt az első olimpiája, és egyből a tokiói harmadik helyezettel kezdett, talán azt érezte, hogy itt kettőjük közül csak önnek van vesztenivalója?
Lehet, hogy így állt hozzá, de nem fognám az éhségre. Bennem az volt, anélkül, hogy lenéztem volna őt, hogy ez egy megugorható feladat, és meg is kell ugranom. Nem sikerült. Nem akarok mentségeket keresni, mert értelmetlen lenne belemenni abba, hogy miért vert meg. Vesztettem, és ezt el kell fogadni.
Ahogy Rióban, úgy Párizsban is olyan nyilatkozatot adott a kiesése után, amelyre a közvélemény felkapta a fejét. A tokiói bronz nem húzza pozitív irányba az olimpiák mérlegét? Mert a nyolc évvel ezelőtti és a mostani mondatait hallva olyan, mint a kudarcélmények erősebben hatnának önre.
Kicsit félreérthető volt az a mondatom, hogy nehéz erre az eredményre úgy tekinteni, hogy ne mérgezze meg az elmúlt tíz évet. Valójában azt próbáltam hangsúlyozni, hogy mivel utoljára voltam egy olyan hatalmas multieseményen, mint amilyen egy olimpia, sokkal jobb lett volna, ha egy pozitív emléket raktározok el magamban. Mert szép dolog, ha az ember olimpiai érmes, de, ha majd valamikor megkapom a kérdést, hogy na, és ott voltál Párizsban is? Akkor majd csak annyit tudok mondani szomorúan, hogy ott, de sajnos nem jött ki a lépés. Pedig az éremért mentem, és benne is volt a pakliban, hogy összejön. Talán, ha az első meccs megvan, akkor újult erővel a dobogóig menetelhettem volna, de ezt már sosem tudjuk meg.
Az edzője, Pánczél Gábor azt nyilatkozta: Krisztián fizikailag nagyon jó állapotban érkezett az olimpiára, ezzel nem is volt semmi gond, de nem volt túl jó mentális állapotban már hosszabb ideje. Azért is érdekes az edzője megjegyzése, mert ön az elutazás előtt a Nemzeti Sportnak még azt fejtegette a reptéren, hogy teljesen rendben van mentálisan.
Azt említettem az imént, hogy nem volt meg bennem az a fajta éhség, ami kell a sikerhez. Szerintem erre utalhatott Gábor, és abban igaza is van, hogy a győzni akarás is hozzátartozik a mentális állapothoz. A reptéri nyilatkozatomat úgy értettem, hogy nem izgultam, nem stresszeltem, a riói és tokiói tapasztalataimra támaszkodva mondhatom, hogy tényleg rendben voltam fejben. A győzelemhez szükséges plusz azonban hiányzott, de remélem, ezért nem köveznek meg.
