Nem véletlenül nevezi a népnyelv büdösbogaraknak a poloskákat – bár rendszertanilag nem bogarak –, hiszen, ha megzavarják őket, veszélyben érzik magukat, rögvest semmi mással össze nem téveszthető bűzt árasztanak. Pontosabban bűzös folyadékot bocsátanak ki, ami elsőrangú védelmi eszköz ezeknek a sem méreggel, sem erős páncéllal nem rendelkező rovaroknak: a ragadozók „undorodnak” a szagától, ízétől.
Az elmúlt években a poloskák minden ősszel közérdeklődést váltottak ki: ilyenkor tömegesen repülnek be lakásokba, kamrákba, garázsokba, bármilyen építménybe – itt írtunk róluk legutóbb. Két idegenhonos, hazánkban invázióssá váló fajról van szó, az ázsiai márványospoloskáról (a barna) és az afrikai eredetű vándorpoloskáról (a zöld). Bosszantó és tényleg bűzös egy társaság, de nem bántanak, nem terjesztenek kórokozókat, a bosszúságon túl nincs velük baj. Legalábbis a lakásokban, mert „odakint” azért komoly növényvédelmi problémákat okozhatnak.
Ezért lepődtem meg, amikor a napokban a kerti székben hátradőlve csípést éreztem a hátamon, majd menten orrfacsaró „poloskabűz” lepett el. Enyhén égő érzés és viszketés jelentkezett a „támadás” helyén, ami perceken belül el is múlt. Két nappal később ugyanez történt, a tettes egyik esetben sem lett meg, a szag azonban nem hagyott kétséget a kiléte felől. Addig rendben van, hogy a szék támlájának passzírozhattam szerencsétlent, és ezt bűzfelhővel jelezte. De mire a csípés? Dr. Korányi Dávid biológushoz, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársához fordultam. Kiderült:
Szúrnak és szívnak
Érdemes azzal kezdeni, hogy világszerte a poloskák több 10 ezer fajt számlálnak, hazánkban mintegy 900 fordul elő. És ebbe már beletartoznak a városlakók által leggyakrabban látott, a kerteket leginkább károsító márványos és vándor, illetve számos rokonuk, akik csak az elmúlt évtizedekben érkeztek Magyarországra, közülük többen tömegesen fordulhatnak elő hazánkban (is).
Elképesztő a színek, a formák és a méretek változatossága, utóbbi a néhány millimétertől akár a több centiméterig terjedhet. Poloskáink egy része növényevő, míg mások ragadozók, a közös bennük egy precíziós eszköz, az úgynevezett szúró-szívó szájszerv.
Úgy képzeljük el, mint egy hosszú, hajlékony, rugalmas injekciós tűt annyi különbséggel, hogy ebben két járat fut
– magyarázza a 24.hu-nak Korányi Dávid.
A rovarok ezzel szúrják át a növények vagy állatok külső szöveteit, hogy hozzájussanak a test nedveihez. Szipókájuk egyik csövén különféle enzimeket pumpálnak az áldozatukba/növényi szövetekbe, amelyek kissé feloldják a belső szerveket/elősegítik a növényi nedvek felvehetőségét, megkezdik az emésztést, majd a másik járaton felszívják ezt a félig emésztett, lágy turmixot.
Léteznek kifejezetten vérszívó poloskák is, itthon a legismertebb az ágyi poloska – itt írtunk róla bővebben, de jelen cikkünkben nem szerepelnek, mert egészen speciális, emberhez kötött életmódot folytatnak, a természetben nem találkozunk velük.
Atkától a darázsig
Maradjunk egyelőre a ragadozóknál, érdekes egy társaság, több rendszertani család rengeteg faja tartozik ide olyan nevekkel, mint rablópoloska vagy gyilkospoloska. Utóbbi gyönyörű, címer alakú, erőteljes piros és fekete színekben pompázó, csaknem két centiméteresre is megnövő rovar, de nem mindegyikük ilyen atléta. Sőt, vannak közöttük egészen aprók, tényleg csak néhány milliméteres fajok, mint például a virágpoloskák. Nem a méret a lényeg.
Ezek a rovarok első pár lábukkal kapják el és tartják egy helyben az áldozatukat, a testükbe fecskendezett anyag pedig olyan, gyorsan ható enzimeket is tartalmaz, amelyek megbénítják. A nagyobbak természetesen testesebb zsákmánnyal is elbírnak, lepkehernyókkal, sőt, alkalomadtán pókokkal, darazsakkal, míg a kisebbek levéltetvekre, atkákra vadásznak.
Ezen okból pedig nemcsak rendkívül hasznosak a mezőgazdaságban, de egyes fajok kifejezetten biológiai védelmi eszközként nagy tömegben megvásárolhatók.
Nem eszik embert, csak megkóstolja
Bármi is tehát az adott poloskafaj eredeti tápláléka, legtöbbjük elég komoly fegyverzettel rendelkezik az emberi bőr átszúrásához, magyarán a poloskák képesek megcsípni minket. Pontosabban megszúrni, ám poloskacsípés helyett poloskaszúrást emlegetni a köznyelvben éppoly életszerűtlen, mint a szúnyogcsípés kiváltására az egyébként „tudományosan” helyes szúnyogszúrást erőltetni.
A kérdés már csak az, hogy meg is csípik/szúrják? Néhanapján igen. Aszályos, meleg időben nyár végén, kora ősszel előfordul, hogyha egy poloska emberbe botlik – főleg ha izzadt, nedves a bőre –, akkor meg is szúrja.
Valójában próbaszúrásról van szó, a táplálékszegény időszakban előfordulhat, hogy »megkóstolja«, ehető-e. De minden alkalommal arra jut, hogy nem, és odébbáll. A bejuttatott anyagtól pedig átmeneti, enyhe és helyi allergiás reakció alakulhat ki
– mondja a szakértő.
A kicsik csípősebbek
Valójában az embert csípő növényevő és/vagy ragadozó poloskáknak (a vérszívókat továbbra sem érintjük) nincs komoly szakirodalma pont azért, mert ez a magatartás többnyire extrém meleg, száraz periódusokban jellemző. Akkor is csak elvétve, hiszen a poloskák nem „vadásznak” ránk, csupán a véletlen találkozások egy részében kóstolnak belénk.
Végezetül pedig hiába a vérfagyasztó név, mint gyilkos és rabló, hozzá a rovarvilágban valóban tekintélyt parancsoló külső, a nagy ragadozókra nem jellemző, hogy embert kóstolnának. Kisebb termetű rokonaiknál, mint mondjuk a csipkés- vagy a virágpoloskák esetében azonban már vannak ilyen tapasztalatok. Ráadásul nem feltétlenül kell vidékre vagy a természetbe menni egy-két poloskacsípésért, az idegenhonos platán-csipkéspoloska platánfák nedveit szívogatja, így városi parkokban is nagy tömegben lehet jelen.
Korányi Dávid kiemeli: ezek a poloskák nem hordoznak emberre veszélyes kórokozókat, csípésük semmiféle veszéllyel nem jár. Kivéve persze az enyhe reakciót az arra érzékenyeknél, illetve Európa egyes országaiból ismert néhány eset, amikor csipkéspoloskák csípése után egyéb bőrbetegség alakult ki.
