A mesék és varázsvilágok nagy kedvelőjét, Salman Rushdie-t mindig is a fikció érdekelte igazán, nem akarta az idejét holmi földhözragadt memoárokra pazarolni. Hiszen kit is érdekelnének egy író meglehetősen unalmas – olvasással, táplálkozással, előadásokkal, alvással és sok-sok íróasztal melletti piszmogással teli – hétköznapjai, ha mesélhet kontinenseket átszelő kalandorokról, dzsinnekről, banditákról, prófétákról, kalózokról és örök szélmalomharcukat vívó, magányos lovagokról is? Ennek ellenére idén tavasszal már a második önéletrajzi kötete jelent meg az indiai-brit-amerikai írónak, de tegyük hozzá gyorsan: mindkettőre elég jó mentsége van. Merthogy kevés memoárszerzőnek kínált fel a sors olyan erős kezdőmondatokat, mint a hírnév és hírhedtség poklát egyaránt megjárt Rushdie-nak:
Később, amikor a világ felrobbant körülötte, és a halálos fekete madarak összegyűltek az iskolaudvar mászókáján, haragudott magára, amiért elfelejtette annak a BBC-s újságírónőnek a nevét, aki elmondta, hogy régi élete véget ért, s egy új, sötétebb létezés kezdődik. A nő otthon hívta, a magántelefonján, és nem közölte, honnan tudja a számot. – Milyen érzés – kérdezte a nő –, hogy éppen most ítélte halálra Homejni ájatullah?
– ezzel a hatásos, „in medias res” felütéssel indult első memoárja, a 2012-ben kiadott Joseph Anton, amelyben Rushdie azt a végtelennek tűnő tizenkét évet dolgozta fel, amikor kémfilmbe illő módon kellett bujkálnia a fejére kiadott 1989-es fatva után. Ez a nyomasztó korszak az évtizedek múltán halványulni látszott, a Londonból New Yorkba átköltöző Rushdie pedig a 2010-es évek végére már épp kezdte elhinni, hogy biztonságban van. Hogy nem kell többé magasztos szimbólumnak és két lábon járó célpontnak lennie, az élete visszasüppedhet a hétköznapok kanapé puhaságú unalmába, ám egy sokkoló fordulat gondoskodott az újabb erős memoár-felütésről:
2022. augusztus 12-én, egy napos péntek délelőtt háromnegyed tizenegykor New York állam északi részén késsel megtámadott és majdnem megölt egy fiatalember, épp miután kimentem a chatauquai amfiteátrum színpadára, hogy arról beszélgessünk, mennyire fontos az írók védelme.
Már ebből az újabb kezdőmondatból is kiderül, hogy Rushdie a tizenöt késszúrással járó merénylet után sem vesztette el dramaturgiai érzékét, sem pedig fanyar humorát. Drámai momentumok természetesen bőven akadnak a könyvben, de ez nem meglepő, ha a téma a halálközeli élmény és az abból való kínkeserves/euforikus visszatérés az életbe.
