Június elején egy nőgyógyászt választottak meg Haiti új miniszterelnökének – írta meg a The New York Times.
Gary Conille szinte semmiféle politikai előélettel nem rendelkezik, mégis állítja, hogy többet tud tenni az országért, mint a tapasztaltabb politikusok. Sok haiti lakos pedig tényleg minden szalmaszálat megragad abban a reményben, hogy talán véget érhet az országot romba döntő bandaháború.
Conille ideiglenesen látja el a kormányfői posztot, közvetlen választói felhatalmazása pedig egyelőre nincsen: az ország kaotikus helyzete miatt az elnök feladatait április 25-e óta ellátó Átmeneti Elnöki Tanács nevezte ki őt miniszterelnöknek. Az országnak jelenleg ülésező parlamentje sincs, ráadásul a hadsereg és a rendőrség is alig tudja ellátni a feladatait.
A karibi államban 2020-ban tört ki a bandaháború, ami aztán egész Haitit lángba borította. A legerősebb bűnbanda, a C9 „család” feje, Jimmy „Barbecue” Chérizier – akinek beceneve egyesek szerint kedvenc ételére utal, mások szerint arra, hogy ellenségeinek milyen sorsot szán – most már ott tart, hogy forradalmárt játszik és elnöki babérokra tör, a kormánycsapatok pedig nem bírnak az egymással is hadakozó bandákkal. Ariel Henry miniszterelnök idén április 24-én lemondott és elhagyta az országot. Haitinek Jovenel Moïse 2021-es meggyilkolása óta nincsen elnöke. Az államfői feladatokat 2021 és 2024 között Henry látta el, most viszont a két tisztség ismét különvált. Kérdés azonban, hogy az új vezetés képes lesz-e megzabolázni a bandákat.
![Válságjelenség, de nem rendszerhiba – történelmi hagyomány a bandaháborúzás Haitin 1](https://s.24.hu/app/uploads/2024/07/gettyimages-1233850846-masolat.jpg)
Ebben az ország alapjait megvető rabszolgafelkeléseknek ugyanúgy része volt, mint a polgárháborúknak, vagy Papa Doc rettegett „zsákos embereinek”.
Fekete Napóleon és Európa négerei
A Hispaniolának nevezett szigetet 1492-ben fedezte fel Kolumbusz Kristóf, aki először itt ért partot Amerikában. Mivel Kolumbusz a kasztíliai korona megbízásából hajózott, a sziget Santo Domingo néven spanyol gyarmat lett. Az itt élő őslakosokat a gyarmatosítók kegyetlensége, a kényszermunka és az Európából behurcolt betegségek jócskán megtizedelték. A spanyolok azonban Hispaniola nyugati felét lassacskán önként feladták, és a keleti térségre koncentráltak. Nyugatra így hamarosan francia telepesek érkeztek, akik kávé- és cukornádültetvényeket létesítettek, ahova Afrikából hoztak be rabszolgákat. A francia ültetvényesek, katonák és hivatalnokok száma eltörpült a fekete lakossághoz képest, így alakult ki a sziget ezen felének afrikai többsége. A franciák Saint-Dominguenek nevezték a maguk számára kihasított részt, így a szigeten létrejött a mai napig létező felosztás:
- a francia „rontott” verzióját, a haiti kreolt beszélő, fekete többségű nyugati rész, azaz Haiti,
- és a később Dominika néven függetlenné váló latino, spanyol ajkú keleti fél.
A 19. századig természetesen mindkét terület a sokszor egymással rivalizáló két gyarmati hatalomhoz tartozott. A spanyolok például igyekeztek ösztönözni a kalózkodást a francia vizeken. Így lett ennek központja a Haiti közelében található Tortuga, amely a Karib-tenger kalózaiból is jól ismert.
A haiti rabszolgák egészen 1791-ig kénytelenek voltak tűrni a sorsukat, amikor is a „fekete Napóleonkén” is emlegetett Toussaint Louverture vezetésével – az anyaországi forradalom mintájára – végül felkeltek a franciák ellen. Az ország hihetetlenül kaotikus történelme innen datálható. A lázadás rabszolgazendülésként indult, így, amikor az évtized közepén Robespierre eltörölte a rabszolgaságot, Louverture hűséget esküdött a köztársaságnak, és a továbbiakban francia zászló alatt küzdött a britek és a spanyolok ellen. 1799-ben André Rigaud, egy mulatt (azaz félig fehér, félig fekete) hadúr fellázadt Louverture ellen, és innentől kezdve már teljesen elmosódtak a frontvonalak a forrongó országban.
A káoszt megelégelő Louverture 1802-ben élethosszig tartó kormányzóvá kiáltotta ki magát, ami azonban kiváltotta Párizs rosszallását. Napóleon sereget küldött Haitire, hogy térdre kényszerítse a volt rabszolgákat. Louverture-t sikerült is elfogni, ám a függetlenségi harc tovább folytatódott egy újabb felemelkedő fekete hadúr, Jean-Jacques Dessalines vezénylete alatt. A konfliktus végül 1803-ban a feketék győzelmével zárult. Dessalines ennek következtében 1804-ben kikiáltotta Haiti függetlenségét, majd császárrá koronáztatta magát. A vérszomjas és hataloméhes vezető először is vérfürdőt rendezett a franciák körében: parancsba adta, hogy minden fehérnek meg kell halnia. Bizonyos létfontosságú személyek, például az orvosok, illetve a rabszolgák oldalán harcoló fehérek kegyelmet kaptak. Érdekesség, hogy ezek közé tartoztak a Napóleon parancsára érkező, de a felkelők oldalára átálló lengyel légiósok. Dessalines a lengyeleket – elnyomott státuszuk és lázadó természetük miatt – elismerően „Európa négereinek” nevezte.
![Válságjelenség, de nem rendszerhiba – történelmi hagyomány a bandaháborúzás Haitin 2](https://s.24.hu/app/uploads/2024/07/002_1370-10-masolat.jpg)
Ezután azonban az újdonsült császár gyakorlatilag visszalökte a rabszolgasorba a haitiakat. Az ország gazdaságát ugyanis parancsuralmi alapra helyezte. Hogy a létfontosságú cukorimport fenntartható legyen, a haitiaknak kényszermunkát kellett végezniük az ültetvényeken, igaz, immár némi fizetségért cserébe.
Dessalines 1806-os halála után az ország kettészakadt, és ismét eljött a hadurak ideje. Északon Henri Christophe, a császár egyik tábornoka hozott létre új államot Haiti Királyság elnevezéssel, és I. Henrik néven trónra is lépett. Délen Alexandre Pétion, egy mulatt kiáltotta ki a köztársaságot, de termesztésen nem demokratikus államformára kell itt sem gondolni. Utóbbi maradékállam következő feje, Jean-Pierre Boyer 1821-ben egyesítette Haitit. Vaskézzel uralkodott, és az egész szigetrészre kiterjesztette a kvázi-rabszolgaságot.
A 19. század második felében a háborúk és forradalmak korának egy időre vége szakadt. Az országot egyre inkább a nagyhatalmak, főleg az Egyesült Államok szorongatták, ugyanakkor a század végére már civilek is feltűntek az elnökök sorában.
A zsákos ember elviszi a demokráciát
Haitin a 19–20. század fordulóján egyre nőtt a német befolyás, amit az USA nem nézett jó szemmel. A Monroe-doktrína értelmében ugyanis Washington kifogásolta az európai jelenlétet a kontinensen, aminek ellensúlyozására egyre gyakrabban avatkozott be Haiti belügyeibe. Tehette ezt már csak azért is, mert a karibi ország igencsak el volt adósodva az USA-nak. Amikor 1915-ben a szigeten lázadás tört ki a kormánnyal szemben, amerikai tengerészgyalogosok szálltak partra, hogy megvédjék az USA érdekeit. Az amerikaiak Philippe Sudré Dartiguenavet ültették az elnöki székbe, majd olyan alkotmány-kiegészítést erőltettek az országra, amely feloldotta azt a tilalmat, miszerint csupán haiti feketék birtokolhatnak földet az országban. Innentől tehát fehérek is szerezhettek birtokokat Haitin. Az amerikai megszállás egészen 1934-ig tartott, és igen brutális volt, ami miatt fegyveres ellenállás bontakozott ki vele szemben. A caco néven ismert fegyveres csapatok elkeseredett és véres küzdelmet folytattak a tengerészgyalogosok ellen.
A második világháború után Élie Lescot és Paul Magloire elnöksége alatt az ország viszonylagos stabilitásban élt, igaz, Magloire puccsal került hatalomra. Haiti ekkor USA-barát külpolitikát folytatott, de az életszínvonalat is sikerült emelni. Az 1950-es években azonban olyan politikai krízis következett, ami elhozta a vérszomjas Duvalier-dinasztia uralkodását.
Paul Magloire 1956-ban lemondott, őt pedig elnökök egész sora követte – gyenge és instabil kormányokkal egyetemben. A politikai válságnak 1957-ben, François „Papa Doc” Duvalier megválasztása vetett véget. Duvalier becenevét onnan kapta, hogy polgári foglalkozása orvos volt: főleg a szegényeket gyógyította, így nagyon népszerűvé vált egész Haitin. Regnálásának szellemisége és gyakorlata azonban nem is lehetett volna távolabb a hippokratészi eskütől.
Duvalier megerősítette a feketék pozícióit a közigazgatásban a mulattokkal szemben, hiszen maga is fekete nacionalista elveket vallott. A rendszer irányítását azonban nem osztotta meg senkivel, ráadásul 1964-ben örökös elnökké kiáltotta ki magát. Papa Doc nem bízott a reguláris hadseregben, ezért létrehozott egy rettegett milíciát. Hivatalos nevük Nemzetbiztonsági Önkéntesek voltak, ám – a vudu folklór mumusával azonosítva őket – mindenki csak „Tonton Macoute”, azaz a „Zsákos Emberek” néven emlegette a szervezetet.
Mindez időlegesen megszilárdította Papa Doc rémuralmát, de – a rabszolgafelkelők, a rivalizáló tábornokok csapatai, és a cacók után – ismét erősítette azt a rossz hagyományt, hogy az ország biztonsági erőivel rivalizálhatnak, sőt, akár föléjük is kerülhetnek az aktuális erős emberhez hű milíciák.![Válságjelenség, de nem rendszerhiba – történelmi hagyomány a bandaháborúzás Haitin 3](https://s.24.hu/app/uploads/2024/07/gettyimages-515412068-masolat.jpg)
Ahogy teltek az évek, Haiti egyre szegényebb és korruptabb állam lett, miközben Papa Doc már az őrület jeleit mutatta. A katolicizmus helyett a rabszolgák okkult vallását, a vudut részesítette előnyben, amit nemcsak gyakorolt, de saját magát egyenesen az egyik vudu istenséggel azonosította. Az ország középosztálya emigrált, a szegény tömegek pedig vagy a rendszert támogatták, vagy apátiába süllyedtek. A Duvalier-rezsim nemzetközi szinten stabil volt: mivel Papa Doc antikommunista politikát folytatott, az USA tolerálta vérszomjas ámokfutását. Végül Duvalier 1971-ben „ágyban, párnák közt” halt meg, sőt, az országot még 15 évig irányíthatta fia, a „Baby Doc” néven ismert Jean-Claude Duvalier. 1986-ban azonban egy tüntetéshullám emigrációba kényszerítette a dinasztia második tagját. Ezzel végetért a rendszer, amelynek mérlege közel 60 ezer meggyilkolt áldozat, rengeteg emigráns, féktelen korrupció, tomboló AIDS, és természetesen a „zsákos emberek” voltak, akiket hiába oszlattak fel hivatalosan, saját szakállukra tovább terrorizálták Haiti lakosságát.
Természeti katasztrófák és bandaháborúk kora
A Duvalier-klán bukása után a terrort káosz váltotta fel. Az 1987-re tervezett választást máris el kellett halasztani, mert a fővárosban, Port-au-Prince-ben a „zsákos emberek” mészárlást rendeztek a szavazók között. 1988-ban megtartották a voksolást, ám az amúgy sem tiszta választáson
A csalással megválasztott elnököt a hadsereg megpuccsolta. Ez a forgatókönyv még kétszer megismétlődött, végül 1994-ben az Amerikai Egyesült Államok katonai intervencióval állította vissza – vagy inkább hozta létre – a demokráciát Haitin. Jean-Bertrand Aristide, az újonnan megválasztott elnök piacpárti reformokba kezdett, ám nem bizonyult túl sikeresnek, így 2005-ben lázadás vetett véget uralmának, amit tetézett az országot ekkor sújtó szökőár is. A katasztrófák sorában ezt követte a 2010-es nagy földrengés, amely százezrek halálát és milliók hajléktalanságát okozta.A 2010-es évek politikai szempontból viszonylagos stabilitásban teltek, igaz az országot újabb természeti katasztrófák, elsősorba hurrikánok sújtották. 2018-ban aztán tüntetések kezdődtek egy áremelés miatt, de a mozgalomnak hamar politikai követelései lettek. Ez volt az a szikra, ami elvezetett a jelenlegi krízishez, és ami megágyazott a bandaháborúk korának.
A haiti bandák eredete egyrészt a kormánytól függetlenül működő milíciák hagyományaira, másrészt konkrétan a „zsákos emberekre” vezethető vissza. Utóbbiakat ugyanis minden haiti milícia és banda egyfajta mintának tekintette – és tekinti a mai napig. A 90-es években még ők uralták az utcákat, de Aristide elnök az ellene indult lázadásra válaszul saját, működésükben a „mumusokra” hasonlító milíciákat hozott létre. Ez a jelenség fokozta a karibi ország instabilitását. A 2010-es években aztán a természeti katasztrófák is rátettek minderre egy lapáttal. A hurrikánok ráadásul a börtönöket sem kímélték, a káoszban pedig sok veszélyes bűnöző szökött meg. Ők a politikai milíciák mintájára szervezték meg magukat, a cél azonban számukra már csak a fosztogatás és a börtön elkerülése volt.
A két legerősebb bandává a G9 és a G-Pep elnevezésűek váltak. Előbbit a Barbecue néven elhíresült Jimmy Chérizier alapította, és vezeti a mai napig. Őt a rossz nyelvek szerint az ekkor regnáló Jovenel Moïse elnök támogatta a háttérből. Az tény, hogy főleg a kormányt ellenző bandákkal háborúzott és rivalizált, ezek vezetőit ölette meg. Lehet, hogy a kormány így megszabadult pár fegyveres ellenlábasától, de Chérizier hatalma és az utcai káosz ezzel csak még nagyobbra nőtt.