Nagyon szép filmes év volt 1994 – és nem csak annak a Jim Carrey-nek, aki épp akkor csücsült fel a hollywoodi ranglétra egyik legmagasabb fokára néhány furcsa, de szerethető grimasszal.
Történt még más is: megjelent A remény rabjai, a Féktelenül, a Nyakunkon az élet, de Tom Hanks is kifacsarta a szívünket Forrest Gumpként. Méltatlan volna, ha meg sem említenénk Quentin Tarantinót meg a Ponyvaregényt – és a sor közel sem véges (ám cikkünk terjedelmi korlátai azok) abból a tényleg szép emlékeket idéző évből.
Hollywood megalomán rendezőzsenije, James Cameron akkoriban épp a Terminátor 2. – Az ítélet napja bombasikerében fürdőzött. A T2 valóban a korszak csúcsa filmes eszközök terén, no meg a legdrágább mozifilm címét is magáénak tudhatta: Arnold Schwarzeneggert űrbéli röppályára helyezte népszerűségben, Cameront pedig még magasabb polcra, noha addig sem szűkölködött szakmai dicséretekben.
Borítékolható volt, hogy egyikük hibát követ majd el.
Schwarzenegger tette meg: aláírt Az utolsó akcióhős című akció-vígjátékra, amellyel elég sokat rontott hollywoodi renoméján. Még a tapasztalt akciórendező, John McTiernan és a forgatókönyvet jegyző Shane Black sem volt képes megmenteni a kritikai kudarctól a filmet, bár a pénztáraknál nem teljesített rosszul.
A színész innentől megválogatta, mire mond igent. Akkoriban ajánlotta neki a sógora, nézzen meg egy francia vígjátékot, a Titkolt titkos ügynököt, amiben egy titkos ügynök a legjobbnak számít a szakmájában, épp csak a magánélete van romokban: tőle elhidegült feleségének is hazudik arról, mi a pontos munkája. Azt a filmet Claude Zidi jegyezte, aki a nyolcvanas években olyan francia kultklasszikusokat készített, mint az Éretlenek vagy a Zsaroló zsaruk.
Az osztráknak tetszett a könnyed vígjáték, azt érezte, egy abból készült amerikai remake nagy siker lehetne, felhívta Cameront, hogy ő is nézze meg a filmet. A rendezőnek is tetszett, amit látott, így írt egy forgatókönyvet az amerikai közönség igényeire szabva. Schwarzenegger akkorra már hozzászokott, hogy szinte mindig grandiózus akciójelenetekben kell szerepelnie, ám ezúttal más típusú „veszélyek” leselkedtek rá.
Cameron kitalálta, hogy tangóznia kell a film nyitányában és a fináléban is:
Elküldtem Arnoldnak a forgatókönyvet. A tangós jelenethez megjegyeztem neki a margón, hogy ez lesz »a legveszélyesebb mutatványod«. Szerintem a szívére vette, mert tényleg jól megtanult tangózni.
Schwarzenegger hat hónapon át vett táncleckéket, hogy tudása valóban látható legyen a jelenetekben: legalább olyan profinak akart tűnni, mint Al Pacino az Egy asszony illatában (érdekesség, hogy mindkét filmben ugyanarra a zenére tangóznak).
Jamie Lee Curtis már nem volt ennyire egyértelmű választás a főszerepre, mint Schwarzenegger: hollywoodi színésznők sora fordult meg Cameronék szereplőválogatásán, így Kim Basinger, Jodie Foster és Sharon Stone is – azok, akik majd’ minden filmrendező fejében megfordultak a kilencvenes évek derekán, ha castingról volt szó. Curtist amiatt választotta ki Cameron, mert emlékezett rá a Kék acél című filmből, és nagyon tetszett neki abban mutatott játéka.
Cameron – mint ahogy mindig – most sem bízott semmit a véletlenre. A 20th Century Studiostól (akkor még 20th Century Fox) kikönyörgött 120 millió dollárt, amivel az akkori legdrágább hollywoodi produkcióvá változtatta a True Liest. Hét hónapra nyúlt a forgatás. Hogy ez mit jelentett?
Nyúlfarknyi, ám annál maradandóbb szerepre szerződtették Tia Carrere-t, a színésznő Jamie Lee Curtisszel folytatott limuzinos csetepatéjára pedig mi is szívesen emlékszünk vissza, nem kevésbé arra, hogy végre egy becstelen, hazáját eláruló figuraként láthattuk.
Tom Arnold pedig talán a legszórakoztatóbb egysorosakat kapta a filmben: ő eredetileg csak haverkodni ugrott be a forgatásra, hogy láthassa Cameront és Schwarzeneggert testközelből, de annyira jót tett a jelenléte, hogy a rendező szerepet kínált neki. Épp csak a stúdió nem kért belőle, mert nagy csinnadrattával éppen akkor zajlott Arnold válása. Ám Cameron addig kardoskodott, míg végül a színész jelentős mellékszerepet kapott – és mennyire nagyszerű volt Szakácsi Sándor szinkronhangjával!
Russell Carpenterhez ragaszkodott leginkább saját, közvetlen stábja összeállításakor Cameron: az operatőr korábban alacsony költségvetésű, B-filmeknek sem nevezhető produkciókban vállalt munkákat, a True Lies volt az első, brutálisan nagy költségvetésű feladata. Ezután nyílt ki előtte igazán Hollywood: Cameron később a Titanicnál is az ő segítségét kérte képalkotáshoz – amivel végül Oscar-díjat is elnyert.
Muszlimellenes hangok?
Harry Tasker csodálatos férfi: kigyúrt, beszél franciául, tud tangózni, úriember, közelharcban bárkit lenyom, évek után is úgy vezet vadászgépet, mint ahogy más a biciklire pattan föl – egyszóval főnyeremény a feleségének. Mármint az lenne, ha titkos ügynök munkájáról nem hazudna nejének és tinédzser lányának (Eliza Dushku). Családja szemében csak egy számítógép-értékesítést végző cég szürke egere. A házassága dögunalmas, lánya nem tiszteli, és tulajdonképpen ő sem élvezi azt az életet, ami otthon vár rá, mikor épp nem Amerika megmentéséért dolgozik.
Ennyi konfliktus színdarabokhoz pont elég volna, de egy grandiózus hollywoodi akciófilmhez nem feltétlenül, ezért Cameronnak növelnie kellett a tétet a True Liesban: egy terroristavezér atomtölteteket akar robbantani Amerika-szerte, Taskernek pedig a családi dráma közepette kell megakadályoznia a gazfickó szerepében egyébként kiválóan szereplő, korábban egy James Bond-filmben is ellenlábast alakító Art Malikot.
James Cameron nemcsak látványos akciófilmet akart készíteni: poénokat szeretett volna a dialógusokba, ehhez felbérelt egy egész írói stábot. Az volt a feladatuk, hogy skicceljenek neki jópofa egysorosakat, ám a munkájukat majdnem teljes egészében kukázta a rendező, mert nem volt megelégedve a viccek minőségével. Maga vette kezébe a feladatot, csupán egy-két poént hagyott meg, ilyen például Schwarzenegger egyik utolsó filmbéli szóvicce, mikor a vadászgép rakétájához csatolt terroristát kilövi a gépből: „You’re fired!” – mondja szerethető osztrák akcentusával.
De hasonlóan emlékezetes, Schwarzeneggert fricskázó mondat jön Curtis szájából, miután ügynök férje halomra gyilkolt két tucat terroristát:
A férjem egy Rambo.
A hollywoodi film a kilencvenes évek elejétől – de leginkább közepétől – egyre komolyabb hangvételben kezdett beszélni a terrorizmusról, miképp az akkori kormány sem tett másként. Ám a True Liesban látott rosszfiúk ábrázolása nem nyerte el mindenki tetszését: arab-amerikai szervezetek Amerika több mint 10 városában bojkottálni kívánták az 1994 júliusára szánt bemutatót, tiltakozva a fanatikus, keffijébe öltözött arab terroristák látványától, akik karikatúraszerűen voltak ábrázolva Cameron alkotásában. Ráadásul a New York-i székhelyű Iszlám Ügyek Nemzeti Tanácsa és az Amerikai-Arab Kapcsolatok Bizottsága is bojkottra szólított föl mindenkit, továbbá 54 arab és muszlim országban a teljes betiltásra törekedett.
Nem hiszem, hogy egy filmben minden jelenetnek polkorrektnek kell lennie.
– magyarázta a rendező.
A terroristát játszó Malik megvédte Cameront: „Senki ne feledje, hogy ez szeptember 11. előtt készült”. Szerinte a terroristák kifigurázása akkor egy védhető és érthető megoldás volt a rendezőtől, utólag pedig könnyű visszafelé mutogatni, hibákat keresve. „Egyikünk sem vette ezt olyan komolyan, mint 9/11 után. Szerintem ez az egyik oka, hogy a True Lies 2. soha nem készülhetett el.”
Bizonyos szervezetek arra kérték a színészeket, adjanak ki nyilatkozatokat arról, hogy a filmben látott gonosztevők nem tartoznak semmilyen rasszhoz, nehogy Hollywood ismét kikiáltson egy népcsoportot új ellenségnek a szovjet birodalom bukása után. Cameron szerint ír terroristákat is választhatott volna, a hangsúly nem a gazfickók származásán volt.
Andorka György a Reagan-korszak Hollywoodját elemző cikkében kitér a True Liesra, melyről úgy ír, Cameron a nukleáris terrorizmus tematikáját büntetlenül használhatta családi fogyasztásra egy akció-vígjáték alvázaként, ám ezt szeptember 11. után tényleg nem tehette már meg senki:
„A terror elleni globális háború jelenleg az Egyesült Államok új narratíváját jelenti, az ezredforduló mozija azonban már nem küldhet hadba programozott szteroid-félisteneket az arctalan, mindenütt jelenvaló fenyegetéssel szemben.”
Még egy atombomba is robban a film végéhez közeledve, ami meglepetésnek számított 1994-ben, hiszen hollywoodi nagyjátékfilmben ritkán jutottak idáig a terroristák. Cameron persze azt is zárójelbe teszi, a néző szeme elől majdhogynem elrejti a szekond plánban, mintha nem is volna fontos; Taskerékre helyezi a figyelmünket, akik az atomvillanás közben csókban forrnak össze, miközben robbanásszerűen éled újra halottnak hitt házasságuk is. Elvitathatatlan, hogy Cameron remekül képes metaforákkal és képekkel játszani – azt pedig kifejezetten sajnáljuk, hogy a könnyedebb, akció-vígjátékba hajló mesélési formáit egyetlen egyszer, a True Liesban tudta igazán megmutatni. Akkor minden összeállt: a legjobb hollywoodi szerepektől elbúcsúzó Schwarzenegger és a komikaként megismételhetetlenül nagyot alakító Jamie Lee Curtis párosa miatt talán nem is hiányzik annyira a folytatás (mint ahogy a sorozat remake-re sem volt valódi szükség).
1997-ben mégis a második felvonáson kattogott Schwarzenegger – nem csoda, hiszen a True Lies 380 millió dollárt termelt világszerte, Amerikában pedig megelőzte nézettségben a szintén 1994-ben debütált Féktelenült (végül a Forrest Gump taszította le Cameron filmjét a trónról). Az osztrák színész csillaga leáldozóban volt az egyre több és silányabb minőségű film miatt, amikben szerepet vállalt, így megbeszéléseket folytatott a rendezővel egy lehetséges második részről. Cameron azonban elfoglalt volt a Titanic forgatása miatt, de nem hagyta cserben Schwarzeneggert: írókat toborzott a True Lies 2.-höz, a 20th Century Fox beállt a projekt mögé, és már egy 2001-es dátumot is kijelöltek a lehetséges megjelenésre.
Ám 2001-re csak a forgatókönyv készült el, no meg hivatalos lett, hogy újra a fedélzetre lépne Schwarzenegger és Curtis. A szeptember 11-ei terrortámadások viszont tényleg lehetetlenné tették a munkát, Cameron érezte, hogy a terrorizmusról már nem lehet olyan könnyedséggel mesélni, mint 1994-ben. És nem csak ő látta így:
Ennek a fajta humornak vége. A terroristák már nem viccesek, most a legutolsó dolog az, hogy humorosan gondoljunk erre a témára
– foglalta össze a projekt elhalását Jamie Lee Curtis. Míg addig a filmekben akárhányszor fel lehetett robbantani New Yorkot, attól kezdve a város közepén sokáig álló romok emlékeztettek mindenkit arra, milyen az, amikor a legszörnyűbb tragédia bekúszik a való életbe, emellett pedig nem mehetett el senki szó nélkül – írtuk egy korábbi cikkünkben.
Bár kaliforniai kormányzóságának lejártával Schwarzenegger újra fölvetette a második rész ötletét, Cameron és Curtis is elutasították azt.
„James Cameron nőgyűlölő!”
Nem csak a muszlimellenesség lebegett a stáb feje fölött kritikaként a megjelenéskor. A korabeli recenziók nem felejtették Cameron fejére olvasni, hogy a film férfi főszereplői lekezelően beszélnek a nőkről és folyamatosan hatalmat gyakorolnak fölöttük. Ezekben az írásokban általában mindig egy jelenetre futtatták ki az érveket.
A történet egy pontján Tasker elraboltatja feleségét saját csapatával, mert úgy sejti, a nő megcsalja őt egy simlis autókereskedővel. A kihallgatáson – persze eltorzított hangon – mindenféle furcsaságot kérdez az üvegfal mögött lévő Curtistől, például azt, hogy szereti-e még a férjét egyáltalán. Miután kiderül, hogy autókereskedős viszonyról szó sincs, Tasker „feladatot” ad feleségének büntetésből, ha már kalandot keresett: börtönnel fenyegeti, amennyiben nem vesz részt egy titkos küldetésben. Prostituáltnak kell magát kiadnia egy drága hotelben, ahol egy megfigyelésre váró célszemély várja őt.
Ám igazából Tasker várakozik a sötét hotelszobában, rózsával a kezében, hogy fölfedje kilétét, egyben igazi munkáját. De azelőtt – ismét eltorzított hangon – még annyit kér a nőtől, adjon elő egy forró táncot.
Valójában a film címe is Helen Tasker karakterére utal, akinek kezdeti ábrázolása egy „igazi hazugság”, egy megtévesztés. Láthatóan a háziasszony szerepen túlmutató törekvései is lennének, s míg ezek felszínre nem törnek, férje nem értékeli őt egyenrangú partnerként.
A Los Angeles Times korabeli cikkében amiatt feddte meg Cameront az egyik újságíró, mert úgy érezte, a rendező szerint „az egyetlen jó nő a sótlan, semmilyen nő”: „Helen Tasker szinte minden cselekményre hangos sikoltozással reagál, ami haszontalan válasz. Ez nemcsak rávilágít a tehetetlenségére, de gyakran veszélyezteti férje fontos terrorelhárító kötelességét. Az egész filmben az egyetlen dolog, amit hatékonyan csinál, az, hogy kivédi a kanos autókereskedőt, aki megpróbál rámászni.”
Az újságíró a Curtis-féle táncra azt mondja: lehet, hogy a színésznő élete legjobb filmes munkájának tartja a True Liest, ám ez a fülledt, erotikus jelenet igazából nem felszabadítja a karaktert. „Van egy férj, akinek prostituáltnak kell tekintenie a feleségét, hogy újra felkeltse benne a vágyat. Minden pillanatban, amikor kicsit mélyíteni lehetne Helen karakterét, Cameron bezárja őt egy ajtó mögé.”
A különböző feminista szervezetek előtérbe kerülésével – sok más film mellett – a True Lies sem úszhatta meg tehát az érzésünk szerint jogtalan pellengérre állítást.
Nem állítjuk, hogy nem lehet bármit belemagyarázni a film egyes jeleneteibe, de érdemes még egy anekdotát ismerni: Schwarzeneggernek volt egy kitétel a szerződésében, miszerint a plakátokon és más promóciós anyagokban az ő neve szerepel legfelül kiemelve, majd a cím alatt jöhet a többi színészé. Cameron családi eposzként gondolkozott a filmről, így fölvetette, Curtis neve is legyen Schwarzeneggeré mellett, az osztrák pedig rögvest beleegyezett a dologba.
A legjobb Cameron-film volna?
Cameron pontosan tudta, milyen eszközökkel tudja a True Liest megkülönböztetni a korszak gigászi akciófilmjeitől. Bár ez a film is egy remake, a monumentális akciójeleneteket mégis saját ötletei alapján építette fel. Amelyekre sokszor kaszkadőrök nélkül is vevők voltak színészei:
- Az egyik jelenetben lóháton üldözi Schwarzenegger a motoros terroristát egészen egy felhőkarcoló tetejére. Itt az állat annyira megbokrosodott, hogy a színész elvesztette fölötte a kontrollt, a ló pedig megindult Schwarzeneggerrel a mély felé. Épphogy megragadta kantárját egy kaszkadőr, hogy megfékezze a lovat.
- A film végéhez közeledve egy nagyszabású akciójelenetet rögzítettek a Seven Mile Bridge nevű hídnál, ami az egyetlen szárazföldet összekötő útvonal Keys és a Florida között. Az egyik jelenetben egy mozgó autóból kell kimenteni helikopterről Curtis karakterét. Bár az autóban kaszkadőr ült, a közeli jelenetekben valóban a színésznő lógott a magasban biztosító kötelekkel – ezt épp a születésnapján rögzítették.
- A film végi, vadászgépes jelenetekhez építettek egy modellt, amit egy daru segítségével mozgattak egy harmincméteres épület tetején. Ez a közeli jelenetekhez kellett, Schwarzenegger szerint pokoli hőség volt a modell belsejében.
- Az Egyesült Államok kormánya pedig három Marine Harrier vadászgépet adott a forgatáshoz, pilótákkal együtt, ez nagyjából 100 ezer dollárba került.
Cameron már-már elvetemült ötletei lenyűgözték a filmes világot, köztük Stanley Kubrickot: ezt maga Cameron mesélte el egy korábbi interjúban. Kubrick meghívta magához rendező kollégáját:
Csak azt akarta tudni, hogy készült a True Lies. Levitt a pincébe, bekapcsolta a grillt, és el kellett meséljem, hogyan oldottuk meg a filmbéli effekteket. Egész idő alatt a filmről beszélgettünk.
Azt pedig csendben jegyezzük meg, hogy a Mission: Impossible készítői talán a kelleténél többet inspirálódhattak Cameron remekművéből: a hídrobbantós jelenet majdhogynem megismétlődik a M:I harmadik részében, míg a nyilvános mosdóban való bunyózás néhány jelenetére az Utóhatás alcímű epizódban ismerhetünk rá.
Mind közül a legtöbb előkészületet igénylő jelenet a korábban említett híd fölrobbantása volt. Ehhez Cameronék persze nem a Seven Mile Bridge-et röpítették a levegőbe, hanem építettek egy közel 100 méteres, élethű makettet. Ebben Joe Viskocil, A függetlenség napja Oscar-díjas makettese volt a segítségükre. Cameron imádta az okosan, ám aprólékosan megtervezett makettek megsemmisítését, korábban a Terminátor-filmekben és az A bolygó neve: Halálban már alaposan kikísérletezte, mit lehet eldugni a kíváncsi szemek elől. Az eredmény valóban lélegzetelállító lett, Oscar-jelölést értek a filmes trükkjeik.
Azt nem merjük kijelenteni, hogy a True Lies James Cameron legjobb filmje – azt igen, hogy a legjobb akció-vígjátéka. Csak hát abból eddig egyet készített.
Harminc év távlatából inkább arra érdemes fókuszálni a filmmel kapcsolatban, hogy az idő maximum Cameron terrorizmusról való elbeszélési technikáján fogott. Viszont ameddig 2024-ben a közepes fércmunkának számító A kaszkadőrrel képes Hollywood az akció-vígjáték alműfaját lélegeztetőgépen tartani (korunk legmenőbb színészeivel a főszerepben), több élménnyel kecsegtet, ha tekintetünket a kilencvenes évek aranykora felé fordítjuk.
Akkor még pontosan tudták, mi kell a nézőnek: tangózó Schwarzenegger, hihető filmes effektek és sztriptízelő Jamie Lee Curtis. A sorrend ebben az esetben majdnem mindegy.
