Oscar Wilde és Jane Fonda árnyéka messzire elér. Mintha kettejük életművének fontos darabjaiból, a Dorian Gray arcképéből meg az aerobik-videókazettákból gyúrták volna össze az idei cannes-i fesztivál agyeldobós versenyfilmjét, a Substance-et (a magyar címe lehetne Az anyag, vagy még inkább A szérum). Minden évben kell egy-két ilyen típusú őrület a versenyprogramba – néhány napja már láttunk is egyet, az Emilia Pérezt –, a Titán három évvel ezelőtti Arany Pálma-díja pedig bizonyította, hogy a különféle testnedvekbe alámerülő és a horror műfajával kísérletező filmeket már régóta nem csak kuriózumként tűzik műsorra a fesztiválpalotában.
A Substance-et máris a Titánhoz hasonlítják a legtöbben, vagyis ahhoz a filmhez, amelynek első tíz percében egy táncosnő teherbe esik egy személyautótól. A Substance története ennél konzervatívabbnak mondható. Hősnője ötven körüli televíziós fitneszguru, akit a csatorna vezetése a kora miatt fiatalabb nőre akar cserélni. Elizabeth ekkor szerez tudomást egy kísérleti fiatalító szérumról, amit elkeseredésében meg is rendel. Mint kiderül, a szer nem őt fiatalítja meg, hanem létrehoz belőle egy fiatal klónt, aki egy hétig Elizabeth helyett él, az ő gerincvelejéből táplálkozva. Utána cserélniük kell, és megint Elizabethé az egy hét élet – merthogy, amint azt a csodaszerrel házaló cég telefonközpontosa nem győzi hangsúlyozni, ők ketten egyek.
Persze érthető, hogy ezt a hiúságról szóló, Wilde regényét idéző történetet Coralie Fargeat író-rendező olyan miliőbe helyezi, ahol a test folyamatos karbantartása, az ifjúság szüntelen hajszolása motivál mindenkit. Leginkább persze a nőket, mert a tévécsatorna fertelmes főnökének, a rég látott Dennis Quaid üdítően burleszkjellegű alakításában, biztosan nincs gondja a saját testével.
Fargeat az egyre jobban eldurvuló testcserés sztorit klasszikus horrorfilmekre tett utalásokkal teszi otthonosabbá. A Ragyogás díszletére hasonlító folyosó vagy A dologra emlékeztető rémpofa mellett a rendező legfontosabb mintája nyilvánvalóan a Cronenberg család. Mind az apa, David Cronenberg klasszikus testhorrorjai – mindenekelőtt A légy –, mind a fiú, Brandon tudományos-fantasztikus kísérletekből kiinduló pszichothrillerei visszaköszönnek.
Ebben a kérdésben biztosan nem mi fogunk igazságot tenni.
Inkább az tűnik fel, hogy Fargeat, noha a stílusa nagyon lendületes és intenzív, mintha nem tudná eldönteni, pontosan milyen közönségnek készíti a filmjeit. Hasonlóan korábbi rendezéséhez, A bosszúhoz, amelynek megerőszakolt hősnője megtorolja az őt ért sérelmeket, a Substance is markáns, ráadásul gyakran az olcsó hatáskeltést célzó műfajban fogalmaz. A közepesebb tömegfilmek konvencióit idézi a sok képi refrén és szóban is megismételt tételmondat, hogy biztosan mindenki értse, mi a történet tétje. Eközben viszont a rendező rendszeresen használ elidegenítő, szatírába illő motívumokat és stíluselemeket, amelyek inkább a modern művészfilm örökségére építenek.
Vagyis a Substance olyan, mintha egy szatirikus művészfilmből rendre kitüremkedne egy hagyományos testhorror. Hol az egyik, hol a másik pereg a vásznon, pedig Fargeat szerint nem élhetnek egymás nélkül. Találkozásuk sokkolóan gusztustalan, de nem lehet nem odanézni.
Szex közben csipog rá az orvos, hogy levágná a bal mellét
Számos nézőnek viszont sikerült nem odanéznie a vászonra David Cronenberg legújabb filmje, a Shrouds (Halotti lepel) első sajtóvetítésén. Este tízkor kezdődött, biztos ezért hortyogtak olyan sokan a Debussy teremben. Vagy azért, mert Cronenberg már évek óta morózus, enervált figurákat filmez, akik félálomban tárgyalnak meg egymás között valamilyen érthetetlen és bizarr technológiai innovációt.
Ezúttal azt, hogyan lehet élőben közvetíteni a sírban bomló emberi testek látványát. A főhős, Karsh szabadalma, hogy kamerákat sző a halotti lepelbe, amellyel beborítják a holttestet, a sírkőre pedig kivetítőt szerel. Karshnak négy éve, rákban hunyt el a felesége, de találmányának köszönhetően minden nap láthatja őt. Mármint azt, ami maradt belőle. Amikor valaki meggyalázza a sírkamrákat és meghekkeli a sírkamerákat, Karsh nyomozni kezd. Ám valójában egyre inkább bezárul a saját álmaiba és vízióiba halott feleségéről és a rá hasonlító, újabb nőkről, akiknek minden szexuális együttléttel egyre kevesebb végtagjuk marad.
Ahogy öregszik, David Cronenberg egyre nyíltabban helyezi saját alteregóit főhősszerepbe. Előző filmje, A jövő bűnei egy extrém testmódosítással foglalkozó performanszművészről szólt, és az is sebészi pontossággal vonultatta fel a kanadai rendező dédelgetett, testközpontú szerzői motívumait. A Shroudsban Vincent Casselnek már direkt olyan hófehérre festették a haját, hogy külsőre is Cronenbergre hasonlítson.
Nem mondhatni, hogy a helyenként röhejes, máskor szimplán unalmas Shrouds szórakoztató moziélmény. Messze van Cronenberg legjobb munkáitól, a Videodrome-tól, A légytől vagy a Karamboltól, amelyek története hiába épült a hideg technológia köré, valósággal felperzselték a vásznat. Mégis maradt az új filmjében is valami delejező, bénító bűverő, mint egy oszlófélben lévő, komótosan felénk csoszogó holttestben. Karsh rémálmaiban mindig megjelenik a felesége. Szeretkeznek, de szex közben a nőnek eltörik a csípője, vagy rácsipognak az orvosai, hogy azonnal le kell vágniuk a bal mellét. Olyan lidérces vízió ez, amire biztosan emlékezni fogunk a fesztiválról.
