„Angyalföld, ki onnan kaptad neved, hogy a bábák és boszorkányok / asszonyaid öléből halva hozták világra a csecsemőket / sok ezer mécsest kioltottak, mielőtt fellobogott a lángjuk / és így neveztek el téged az angyalok földjének, ahelyett / hogy a Sátán véres áldozatának neveztek volna” – így ír Kassák Lajos az Egyedül az éjszakában című versében Angyalföldről, amit második szülőföldjének tartott. Hogy az Angyalföld elnevezés honnan ered, biztosan nem lehet tudni, azt viszont igen, hogy a mai XIII. kerület legnagyobb városrésze a XX. század elejére vidékies külterületből az ország gépipari központja lett. Lakosainak túlnyomó része szegény gyári munkás volt, akiknek az életét évtizedeken keresztül keserítette a lakáshiány.
Ebben a munkáskerületnek is nevezett városrészben születik meg Obetkó Miklós 1926 decemberében. Édesapja nyomdai munkás, édesanyja óvodai dajka. Egyedüli gyermek, de testvéreként szereti Jóskát, az unokatestvérét. „Valószínűleg neki köszönhető a fotózás iránti rajongása is. Jóska profi szintre fejlesztette a fényképészet művészetét, ha máshova születik, talán világhírű fotóssá vált volna” – meséli ifjabb Obetkó Miklós. Hogy milyen erős lelki kötődés volt közöttük, azt ő is csak akkor értette meg, amikor a hagyatékban megtalálta azokat a leveleket, amelyeket az édesapja a Vöröskereszt segítségével küldött, többek között Petrozavodszkból. Idősebb Obetkó Miklós ugyanis 1945-ben, Pozsonyban hadifogságba került. Hogy ezután mi történt, az is jórészt a papírcetliken fennmaradt üzenetekből tudható. „Obetkó Pál úrnak üzen a fia, Miklós. Fogságba kerültem… Pesten át mentünk, de nem tudjuk hova.”
„Nagyon el vagyok keseredve… remélem, még egy telet csak nem kell itt kihúzni” – írja egy másik levélben az akkor még csak 18 éves fiú.
Obetkó Miklós majdnem három év után szerencsésen hazatér a hadifogságból, és kéthetes pihenő után folytatja a félbehagyott iskolai tanulmányait, nem sokkal később a Vas utcában kereskedelmi érettségit tesz. Munkát az Országos Társadalombiztosító Intézetben (OTI) talál, itt ismerkedik meg a későbbi feleségével, aki szintén tisztviselőként dolgozik. Amikor 1953-ban megszületik ifjabb Obetkó Miklós, egy 30 négyzetméteres, egyszobás lakásban élnek a XIII. kerületi Tatai utcában. „Akkora volt a konyha, hogyha apám bement, anyámnak ki kellett jönnie.” De a házzal szemben – ahogy a fotók is tanúsítják – ott a BVSC-sporttelep, ahol nem csak focizni lehet, de „betonbunkerek is voltak lőrésekkel”, a játszani vágyó kisfiúknak igazi gyerekparadicsom. A sporttelep mögött pedig a rákosrendezői pályaudvar, amely ugyan már túl van a fénykorán, amikor 42 vágányon két-háromezer kocsit rendezett naponta, de még mindig jelentős forgalmat bonyolít.
Idősebb Obetkó Miklós ekkor már jó ideje szenvedélyesen fényképez. Gyakorlatilag mindent. Házakat, reklámtáblákat, játszóteret, villamosmegállót és persze a környéket: Petneházy utca, Országbíró utca, megemlékezés a Béke téri szovjet emlékműnél, tankok – egy kicsit távolabb – a Dózsa György úton. A képeken itt-ott felbukkan egy-egy vörös csillag, kisdobos nyakkendő vagy Lenin kép – a kor elmaradhatatlan rekvizitumai, amelyek idősebb Obetkó Miklósnak nem sokat jelentettek. Legalábbis a fia szerint édesapja soha nem hozott szóba politikai témát, „ahogy a fogságáról sem beszélt, és az oroszokat sem szidta soha”.
A második gyermek, a kishúg születése után végre nagyobb lakásba költözhet a család. A két világháború között kiépült Újlipótváros csak 1950-ben csatlakozik a XIII. kerülethez, itt a Hegedűs Gyula utcai társbérletben már két szobában élnek. Rengeteg kép készül ebben az időszakban is: Lenin körút, Szent István park, Jászai Mari tér – hatvan évvel ezelőtti változatban. Mérleghintázó gyerekek a Visegrádi és a Katona József utca kereszteződésében, a hinta azóta már rég nincs ott, ahogy eltűnt a Fűszer-Csemege, a férfi fodrászat, és nincsenek ott a villamossínek sem: erre jártak ugyanis az Újpest és Rákospalota felől érkező villamosok. És persze rengeteg családi kép készült: szőke, kékszemű fiúcska, masnis kislány, szelíd-komoly, szemüveges férfi. Apa és gyermekei.
Ifjabb Obetkó Miklós ekkoriban, nyolcévesen kezd el fotózni, legalább olyan szenvedéllyel, mint az édesapja, és az apa unokatestvére, aki csak néhány utcányira lakik tőlük. A hétvége legfőbb öröme amikor szombatonként „fotósétára” indulnak a hatos villamossal. Jóska bácsi, Mikes és a kis Mikes. Mindhármuk nyakában fényképezőgép. „A Király (akkor éppen Majakovszkij) utcai fotóbizományiban megnéztük a fényképezőgépeket, aztán következett a Bajcsy-Zsilinszky úti, Madách téri, Ferenc körúti fotószaküzlet, vagy fel a Várba, a Vidámparkba, az Állatkertbe.” És persze, lefényképeznek mindent, ami érdekes. Ami jól sikerült, azt előhívják otthon, a házi fotólaborban.
A család ekkoriban szerényen él, előfordul, hogy a hónap végére elfogy a pénz. „Ha elkopott a cipő, elszakadt a ruha, nem került azonnal másik a helyére. Ezt gyerekként nem volt könnyű megélni.” De ahhoz nem kell sok pénz, hogy a szabadidejükben eljárjanak a Városligetbe, a Vidámparkba, az Állatkertbe, a Margitszigetre, Gellérthegyre. A nagyapával olykor még a „lovira” is kilátogatnak. Nem feltétlenül fogadnak, csak nézelődnek – és persze fotóznak.
A gyerekek a nyarakat gyakran töltik Gyulán az anyai nagyszülőknél. A képeken kertvárosi idill: a nagyapa hegedül, az unoka a cicát öleli. Többször járnak Visegrádon is. „Talán SZOT-üdülő volt, görög polgárháborús menekültekkel nyaraltunk együtt.”
A szülők felnőttként is tanulnak, „muszáj mindig egy kicsit előre lépni”. Idősebb Obetkó Miklós az OTI-nál munkafolyamat-szervezőként az adatfeldolgozás munkafolyamattá tételén dolgozik. Később a diplomamunkáját is ebből írja. A felesége mérlegképes könyvelő lesz, aztán a Fővárosi Köztisztasági Vállalatnál csoportvezető. A hetvenes évek végén kezdenek egy kicsit jobban élni.
Ifjabb Obetkó Miklós egy idő után már nem csak hobbiból készít fényképeket, 16–17 évesen esküvői fotózást is vállal. „Jól lehetett keresni vele, főleg ahhoz képest, amilyen szerényen éltünk.” Zenekarokat fotóz, zenészeket koncert közben, futballistákat és persze lányokat. Az egyik fotón papírtáblát tart a kezében, rajta kézzel írt felirat: „puszillak”, a fotó a nagyváradi barátnőnek készült – egy olyan korszakban, amikor még nem volt okostelefon.
A hetvenes évek képein a folyamatosan épülő város: felállványozott házak, daruk, készülő felüljáró a Marx (később Nyugati) téren. 1980-ban országos botrány kerekedik, amikor – mivel siettették a kivitelezést – hiba csúszott építkezésbe, és hónapokig állt a munka.
A fiatalabb Obetkó Miklós ipari instruktorként kezd dolgozni a Herbáriánál, aztán Békéscsabára költözik, de rendszeresen látogatja a szüleit, akik már a Tátra utcában laknak. Az apa Budapest egyik toronyépületében, a 73 méter magas SZOT irodaházban dolgozik – ma Nyugdíjfolyósító – a Váci úton. Már nem az OTI munkatársaként, azt ugyanis 1950-ben felszámolták, megmaradt működési területeit az SZTK vette át.
Idősebb Obetkó Miklós élete akkor változik meg végérvényesen, amikor az unokatestvére, Jóska viszonylag fiatalon meghal. „Elveszítette a lelki társát, azt az embert, aki gyerekkora óta a legközelebb állt hozzá, akit a vidámsága, nyitottsága, tehetsége miatt mindig csodált.” A fia is elköltözött, már nincs senki, akivel meg tudná osztani a fotózás örömét. Idősebb Obetkó Miklós szeretett unokatestvérét több évtizeddel túlélve, 2009-ben, 83 éves korában távozik az élők sorából. Az életműve: több tízezer negatív és töméntelen papírkép felcímkézve, dobozokban hosszú évekig a polcon pihen.
Ifjabb Obetkó Miklós csak két évvel ezelőtt tudta rászánni magát, hogy hozzákezdjen a hagyaték feldolgozásához. „Lelkierő kell hozzá. Ilyenkor derül ki, hogy mit nem mutatott meg, és miről nem beszélt soha.” A fotókat a családtagokon, barátokon kívül más nem nézegette, a negatívok jó részét elő sem hívták. Hogy akkor mégis mi értelme volt? „A fotózás volt a cél maga.” A hab a szűkre méretezett tortán, az élet sója, a hobbi, az örömforrás, az éltető erő.
Ifjabb Obetkó Miklós több doboznyi negatívot és papírképet küldött el a Fortepannak, közülük válogatták ki azt az 550-et, ami ma az Obetkó család archívumában látható. A fotók 85 százalékát az édesapja készítette, a maradékot ő. És még mindig rengeteg van. Egyszer majd folytatja a feldolgozását ennek a különleges hagyatéknak, amely nem akármilyen látlelet arról, hogy – nem is olyan régen – hogyan teltek a mindennapok a vasfüggöny innenső oldalán.
Írta: Lázár Fruzsina | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/obetko-miklos
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
