„Az ember, amilyen aljas, mindent megszokik.”
(Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés)
Arra ébredtem, hogy a Laci bá’ a farkamat szorongatja!
– üvölti magából kikelve Lázár Feri, amikor közvetlenül a reggeli ébresztő után kirohanok a zajra a nevelőszobából, és szétválasztom a folyosón verekedőket. A 16 éves izmos cigány srác bokszoló alapállásban kiáltja világgá, hogy mi történt vele. Fekete orosz páncélos gyakorlót, katonai surranót viselő harmincegynehány éves nevelő kollégám hasonlóképpen harci alapállásba merevedve, vörös fejjel áll bele az attakba. Körülöttük meg egyre több, a balhéra a folyosóra özönlő álmos gyerekember, akik természetes Ferit biztatják, hogy üsse ki „a köcsögöt”.
Vagyis Kánya László magyar-történelem szakos tanárt, aki azt hirdeti magáról lépten, nyomon, hogy ő karateoktató, na meg megátalkodott anarchista. Ennek megfelelően a napi gyakorlatban viselt jelmezhez egy fekete Fidel Castro-barett is tartozik, diszkrét kis ötágú vörös csillaggal.
Hamarosan reggel hét óra, kezdődik a szemle, amikor is az intézet igazgatója vonul el a srácok és a nevelők előtt szigorú arccal, hogy előadja napi dörgedelmeit, és meghallgassa azokat a növendékeket, akiknek gondjuk-bajuk van. Leginkább az, hogy szeretnének kimenőre, vagy ha az nem megy, orvoshoz menni, ki a rácsos ablakú, kilencedik kerületi Speciális Házból.
Még nincs ott a diri, fölsorakoztatom a skacokat, mellettem Kánya sétál hallgatagon. Kérdezem Lázár Feritől, akar-e az igazgatónak beszámolni a történtekről, mire ő: „Minek, úgyse csinálnak semmit, csak én fogok szívni.” Előtte kollégámat már kérdőre vontam, a gyerekek előtt beszámol-e a reggeli bunyóról a főnöknek? Azt mondja, majd lemegy a szolgálat végén, és személyesen adja elő a történteket. Közlöm vele, jobb lenne, ha most hozná elő a dolgot, ha a gyerekek kipakolnak, akkor neki annyi.
Dirinkre, aki pszichológus, sok rosszat lehet mondani, de azt tudja róla mindenki a szakmában, hogy tűzzel-vassal harcol a gyerekekért a rendőrséggel, ügyészséggel, gyámhivatallal, na meg a szülőkkel szemben is. Ilyenkor nem érdeklik a jogszabályok, a hivatal. Nem érdeklik a hagyományos pedagógiai elvek sem: a Bokrétában a nevelők és gyermekfelügyelők többségének nincs tanári, gyógypedagógiai végzettsége.
A gyerekek túl értékesek ahhoz, hogy pedagógusokra bízzuk őket
– hangoztatja az igazgató lépten-nyomon, amikor újságírók, filmesek faggatják. Ennek megfelelően dolgozik a Bokiban jogász, kiugrott evangélikus lelkész, nehézbúvár, újságíró, volt rendőr és börtönnevelő, buddhista tanár, aki szabadnapjain kútásást vállal. Dini bácsi, az egyik igazgató-helyettes például nyugalmazott rendőr őrnagy. Olykor ő jelenti föl valamelyik srácot, akiről kiderült, hogy lopott, markecolt, máskor meg ő hozza ki őket az előzetesből. A rossz nyelvek szerint a gyermekvédelem ürügyén a joviális Dini bácsi, akit szeretnek a gyerekek, stikában voltaképpen a BRFK gyermek- és ifjúságvédelmi részlegének is bedolgozik. A bokrétás fiúk viszik és hozzák az információkat, ha valahol történik valami balhé. Olykor még nevelőket is vendégül látnak a Négy Szürkében vacsorára, piára, miután sikerült eladni az ellopott autósrádiókat, magnókat, a kamionról „leesett” értékes elektronikai cuccokat.
A fiúkat barlangász és téli hegymászó túrákra visszük, nyaranta a Balaton körül szervezünk ad’ hoc nyaralást, ott verjük föl a sátrakat, terítjük le a hálózsákokat, ahol éppen ránk esteledik. A nevelők punk-rock zenekara, az IQ 80 hetente fellép a Fekete Lyukban, olyankor a növendékek is ott lehetnek. Soha nem fordult elő, hogy valaki kiütötte volna magát alkohollal, droggal, s bár sokszor a késő éjszakba nyúltak a zenei bulik, soha egyetlen gyerek sem lépett le.
Nem karatés az a faszi, hanem pedofil
– mondja a szemle után a nevelői szobában Kányáról Rézbányai Gabi, aki már túlkorosként lakik nálunk. Néhány olyan nagykorú fiúnak megengedte a direktor, hogy a házban éljenek, innen járjanak dolgozni, akiknek nem volt hova menniük. Nem kell fizetniük a szállásért, a kajáért. Zoli 22 éves, állandó barátnője van, akit feleségeként emleget, de egyelőre nincs pecó, ahova közösen költözhetnének, ő meg nem akar a Dzsumbujban lakni a lány családjával. A szemlén senki nem szólt a bunyóról, én is kussoltam, de elhatároztam, hogy megkérdezem a srácokat, mi is zajlik itt.
Rézbányai szerint régóta beszélik, hogy furcsák az ébresztők, ha Kánya Laci bácsi adja az éjszakai szolgálatot. „A Kánya eltévesztette a házszámot, amikor a Ferit bekóstolta” – jegyzi meg Zoli. „Biztos piás volt, vagy nagyon álmos, rossz helyre nyúlt. Főleg a kicsiknél szokott próbálkozni, azok meg nem mernek megnyikkanni” – teszi hozzá. Rézbányai állítja, már korábban is volt köztük egy kisebb bunyó a tornateremben, foci közben. „Kánya felrúgta a Lázárt, az meg lefejelte. Nem fél tőle, nyolckerületi csibész a Feri, szerinte az is csak kamu, hogy a Kánya Laci karatézik. Ott végül is Józsi bá’, a zártos nevelő állította le a Lázárt.” A Zárt, vagyis az elkülönítő a ház harmadik emeletén van, olyasmi, mint a pszichiátrián a mindig kulcsra zárt rácsos osztály. Ott dekkolnak napokig, olykor hetekig azok a növendékek, akiket az igazgató elzárásra ítélt, legtöbbször szökés vagy verekedés miatt. Lehet pingpongozni, csocsózni, tévét és videót nézni, szóval nem kibírhatatlan.
„Lejössz velem az igazgatóhoz, és elmondod neki is, amit most nekem?” – kérdezem Bányától.
Egy faszt, egyből kirúgnak, aztán csövezhetek megint. Meg különben is, én is csak hallomásból tudom, vigye le a Lázárt, neki van baja a Kányával, ha akar, majd dalol. Ja, meg kérdezze meg a Dezsőt, akinek Zsanett is panaszkodott, hogy szemétkedett vele a Kánya.
Jön föl a titkárnő az ügyeleti naplóért, kérdezem tőle, járt-e Kánya Laci a dirinél. Ingatja a fejét, hogy nem.
Fölmegyek a Zártra, ahol Dezső van szolgálatban. Ő pár éve még növendék volt, masszív szipusként került be a Házba, ma már gyermekfelügyelőként itt van munkaviszonyban, bent is lakik. Dezső az igazgató módszerének demonstrátuma: a leépült csöves, aki lejött az anyagról, meggyógyult, testépítő lett, ma már példakép a többiek előtt.
„Figyelj, én szóltam a Kányának, hogy fejezze abba, mert megütöm a fejét, ha fogdossa a Zsanettet. Nekem másik csávó nem szólt. Amúgy én jóban vagyok a Kányával, velem nem próbálkozott” – röhög a kigyúrt gyerekfelelős. A félreértések elkerülés végett Zsanett fiú, Dezső haverja. Védelmet biztosít neki, amikor a hidrogénszőke hajú fiú a Duna-korzón külföldi meleg férfiakkal megy el. A 15 éves Zsanett nem homoszexuális, csak azt használja ki, hogy lányos tekintete bevonzza a partnerek után kajtató decens urakat. Ezt magától Zsanett-től tudom, akit egy tárgyalására kísértem el, ahol vádlottként mesélt erről részletesen a bírónak. (Ma is töprengek rajta, mit kellett volna tennem, pszichikai bűnsegéd lettem, vagy csak adaptálódtam a rendszerhez?) Osztok-szorzok, aztán bemegyek az igazgatóhoz. Ő hallgat, majd megkérdezi, hogy reggel a szemlén miért nem jelentettem, hogy tudjon azonnal intézkedni. Behívja a helyettesét, Dini bácsit, aki jegyzetel. Úgy döntök, Dezsőt és Zsanettet egyelőre nem keverem bele. Még aznap meghallgatják Lázárt, másnap a kollégámat, Kánya Lacit rendelik raportra. Velem nem közli a diri, hogy is lesz tovább.
Nagy geci vagy, hogy elhitted, amit az a szemét Lázár kajabált. Azért ugrott nekem, mert nem engedtem a múltkor haza
– jött be két nap múlva az emeleti irodába Kánya. „Itt volt a gyámügytől ellenőrizni két fiatal nő, bementek a hálókba is. Kérték a Lázárt, hogy keljen föl az ágyról. Mire ő beszólt nekik, hogy szopják le.”
„Más is mesélte rólad, hogyan is ébreszted a srácokat. Úgyhogy ezzel nincs vége. Különben is, hogyan állhatsz le harcművészként a rád bízott gyerekekkel verekedni?” – mondom neki.
Lázárral ugyanaznap az ebédlőben futok össze. Gyuri bácsi, az igazgató csak a verekedésről kérdezte őt. Hogy ki kezdte?
„A Kánya Laci bácsi azt mondta, hogy én ütöttem meg. Hiába magyaráztam, hogyan ébresztett a nevelő, hogy a pöcsömet markolászta. Dini bácsi beleszólt, hogy miért hazudok, a Laci bácsi mást mondott. Hozzátette, jobb, ha vigyázok magamra, sok van a rovásomon, nem mos ki a szarból, »bebűnvádiztat«, ha nem fogom be a számat.”
Miután kérdőre vontam az igazgatót, meghallgatták-e az összes gyereket, kivizsgálta-e a vádat, ingerülten támadt nekem, hogy mit képzelek én, hogy rágalmakat terjesztek a Házról.
Beígértem neki, hogy feljelentést teszek, s azonnal kiléptem.
„Hallottad, mi történt?” – hívott föl Dezső két hónappal a történtek után, amikor már nem dolgoztam a Bokrétában.
Kánya Lacit egyik éjszaka eszméletlen állapotban találták meg a Ferenc téren. Valaki vagy valakik nagyon összeverték. Dini bácsi bevitette a Lázárt a BRFK-ra, de ő tagadta, hogy köze lenne a dologhoz. Megkérdezték arról is, hogy megfelel-e a valóságnak, hogy Kánya molesztálta, de ő azt mondta, hogy csak sima boksz volt, játékból, aznap reggel. Tőle tudtuk meg azt is, hogy ismeretlen tettes ellen nyomoznak a rendőrök, de a Házban se én, se más nem találkozott velük. Persze én tudom, hogy kik csinálták ki a Lacit, de még neked sem mondom meg. Régi bokisok voltak, te is ismered őket.
Évekkel később egy Népszínház utcai sörözőben futottam össze Kányával. Részeg volt, arról mesélt, hogy fél órával ezelőtt két strici támadta meg a Rákóczi téren, de ő elbánt velük. „Nézd meg, sörösüveggel vágtak meg” – gombolta ki az ingét a mellkasán. Apró, vörös karcolások látszódtak rajta, mint akit egy macska karmolt meg. Egy volt pszichopedagógus kolléganőnkkel, Marival élt akkoriban együtt, munkahelye éppen nem volt.
Tavaly télen hívott föl újra Dezső, akiből a rendszerváltás kihozta a vállalkozót, cégek lehúzásával, bedöntésével foglalkozott, prózaibban bűnözésből élt. Állította, hogy soha nem bukott le, bár a rendőrség gyakorta kóstolgatta. Azt szerette volna, hogy írjak egy könyvet az életéről. Szóba kerültek a régi dolgok, így az anarchista-karatés kollégánk, Kánya Laci is.
Nem is hallottad? Öngyilkos lett. Kirúgta a csaja. Fölakasztotta magát.
Igazgatónk még a 2000-es évek legelején ugyanígy végezte. Ő, miután egy kutató megírta róla, hogy a rendszerváltás utáni első miniszterelnökünkről – akinek korábban gimnáziumi tanártársa volt – írt beszervezett ügynökként jelentéseket, vonat elé vetette magát.
„Na, ugye, nem fogok bent rohadni”
Békés kolesszé szürkült az egykor városszerte hírhedt Bokréta speciális fiúintézet. Hol van már az az idő, amikor a legenda szerint még rendszeresen a kerületi rendőrség „nevelt”. Kivált bizonyos Katica elvtárs járt be előszeretettel a Házba, ahogy azt direktorunk már annyi újságban elmesélte. Persze ez még a kezdet kezdetén volt, amikor az ifjúsági nevelőotthonok specialitását a fogdák meg a többnyire nyugállományú, illetve kiebrudalt BM-esekből és katonatisztekből verbuválódott nevelőtestületek jelentették. A pszichológus igazgató aztán nem kevés konfliktus árán, egykori NÉKOSZ-oshoz méltó szívóssággal söpörte ki az ávósokat, rendőröket, ex-honvédtiszteket, mindamellett néhány példány maradt belőlük mutatóba.
A fogdákból konyhákat alakítottak ki, s nevelőotthoni szinten az országban először létrehoztak egy, a narkósok és az alkoholisták kezelését felvállaló gyógyító csoportot. A második emeleten kapott helyet a zárt részleg, ahova szökés, szipuzás, egyéb fegyelemsértések miatt általában egy-két hétre utalják be a renitens növendékeket. A gyógyítósok hetven százaléka ragasztót inhaláló szipus, de akadnak mákteások, Parkán- és Rivotril-függők is. Ők a gyógyszereket alkohollal elkísérve ütik ki magukat. Az első emeletre zömében a kisebb bűncselekményeket elkövetők kerülnek. A „bűnözők” majd mindegyike kocsikat, butikokat nyomott föl, de akadnak köztük notórius csavargók, csövik, akiket azért hoztak a Bokrétába, hogy be tudják fejezni az általános iskolát. Néhány fiú pedig különös pedagógiai jóindulat folytán lett a speciális, félzárt intézet lakója: devianciájukat a normál intézmény (iskola, család) tovább már nem kívánta (tudta, akarta) tolerálni. Bármennyire furcsa,
Főleg narkós vonalon kiépített, hazai és nemzetközi kapcsolatai révén (a lengyel kábítószerellenes, úgynevezett Monar-tanya mozgalom apostola, Marek Kotansky is felfigyelt rá, és együttműködött a Bokréta utcai nevelőotthonnal) évekre az érdeklődés középpontjába került a Ház. Aztán ahogy alábbhagyott a drog elleni kampány, egyszeriben vesztett az érdekességéből a IX. kerületi rácsos épület, s mostanában már a kutyát sem érdekli a benne élő srácok sorsa. Ha akkoriban a gyermekvédelem NB I-ébe sorolhattuk magunkat, ma legfeljebb a BLASZ II.-ben kergetjük a lasztit. Egyedül a randa, börtönképzetet erősítő rácsok időtállóak. Még a militáns, BM-es gyermekvédelmi korszakban szerelték fel a rozsdabarnára mázolt masszív vasakat több százezer forintért. Az igazgató szerint ma már legalább ötször annyiba kerülne megszabadulni tőlük. Ezt egyikünk sem hiszi el igazán, de nem berzenkedünk különösebben ellene.
Sőt, akad olyan kolléga is, aki kevesli a rácsot. Legszívesebben a folyosót is azzal választaná le, s még a szobák ajtajára is szereltetne belőle.
Miközben a Boki dicsőségének múlásán meditálok, csörög a telefon. A rendőrök behozták az egyik szökött gyereket, mondja a portás, s hozzáteszi, most szedik le a kezéről a bilincset. A nevelői szoba ajtaja sarkig tárva, így az asztal mögül rálátok a lépcsőfeljáróra. Elsőnek Zsolt szőke feje bukkan elő. Haja csapzott, tekintete feldúlt, egyből észrevenni rajta, hogy ivott. A rendőrök két-három lépcsőfokkal lemaradva kísérik, engem még nem vettek észre.
„Hányszor mondjam még, hogy ne jártasd a pofádat, vagy nem volt elég, amit kaptál?” – hallom lentről, amire Zsolt elfojtott káromkodása a válasz.
„Hát veled meg mi van?” – kérdezem tőle, amint belép a nevelőibe. „Elkaptak ezek…” – int a fejével hátrafelé. Hangja elcsuklik, szemében a tehetetlen düh könnyei. Az elfogást-átadást igazoló papírt tolják elém a rendőrök, hogy írjam alá. A gépelt lapon az áll, hogy T. Zsoltot, akinél sem személyi igazolvány, sem pedig kimenőpapír nem volt, a X. kerületi, Harmat utcai lakásuk lépcsőházából állították elő a házbizalmi bejelentése alapján. Erősen ittas állapotban volt, menekülni próbált, s eközben kitörte a bejárati ajtó üvegét. A kapitányságon azt mondta először, hogy szabadságon van, később aztán bevallotta, hogy már régen megszökött az intézetből.
„Nem bántottak?” – fordulok a fiúhoz, mielőtt még aláírnám az „átvételi elismervényt”. Tagadóan rázza a fejét, amit hiszek is, meg nem is. Arcán, fején nincsenek külsérelmi nyomok, ettől persze még eldádázhatták odabent. A rendőrök fapofával figyelik, ahogy a fiú kérésemre felhúzza a hátán a trikót. Gumibottól származó, mással össze nem téveszthető hurkák nincsenek rajta. Most még legalábbis.
A gyerekek a rendőrök előtt általában nem szeretnek beszélni. Persze a zsernyákok módszerei is – a gyakori feljelentések hatására – egyre kifinomultabbak. Egyik begyűjtött fiúnk mesélte, hogy egy puhafedelű könyvet tettek a fejére, mielőtt rásóztak volna a gumibottal.
Aláírok, aztán az intézeti rendtartásnak megfelelően Zsoltot felkísérem a Zártra. Ahogy kattan mögöttünk a rácsos ajtó, s kollégáim átveszik a fiút, már tombol. „Úgyis megszökök! Kitépem ezt a geci rácsot!” Próbáljuk megnyugtatni, a lelkére beszélni, mindhiába. A szép szó inkább olaj a tűzre. Két kézzel kapaszkodik a rácsba, és eszeveszetten rázza. Hisztérikusan bizonygatja, hogy úgysem nyugszik addig, amíg ki nem csinálja a „buzi zsarukat.” Nevelőtársaimnak azt tanácsolom, próbálják mielőbb ágyba dugni, hogy kialudja ezt a sokkot. A beutaltak a gyógyítósokkal közösen nézik a második emeleti társalgóban a videót. Visszabattyogok az elsőre, de még be sem nyitok a szobámba, amikor üvegcsörömpölést és hosszan elnyújtott, rekedt üvöltést hallok. Rohanok föl, de a látvány visszarettent.
– Mi az isten történt? – kérdezem tőlük.
– A T. beronyózott – válaszolják szinte egyszerre.
Az erős felindulásból elkövetett öncsonkítást nevezik így a börtönszlengben, s persze a zaciban is. Berontok a terembe, ahol kollégáim éppen az egymás mellé rakott székekre fektetik a srácot. Jobb alkarjának belső fele szétnyílt vérrózsa. A felkart egy összecsavart fürdőköpennyel szorítjuk le, a csukló fölé a köntös övét kötözzük. A seb iszonyú látvány, csontig széttrancsírozta a vékony üveg. Az elszorított erek úgy duzzadnak ki a fiú karjából, mint autó motorházából a különböző műanyag csövek. Zsolt arca egyre halványabb. Vizet kér, s arról panaszkodik, hogy egyre jobban zsibbad a keze. A legszélesebb gézgurigából hármat tekerek rá a pulzáló sebre, de hiába. Percek múlva újra csöpög a kötésből vér.
Ez a szerencsétlen kis hülye teljes erőből belevágott az üvegbe
– sziszegi leplezetlen dühvel, hangjában mégis riadt szánalommal az egyik zártos nevelőtanár, miközben Zsolt roncsolt karján igyekszünk megtenni minden tőlünk telhetőt.
Képtelen voltam lefogni. Kitépte magát a kezemből
– teszi hozzá.
Lassan összeáll a kép. Ahelyett, hogy a félig öntudatlan, dühöngő fiút ágyba parancsolták volna, megengedték neki, hogy a többiek közé menjen filmet nézni. Másik nevelőtársam már negyedszer hívja a mentőket, de csak nem akarnak megérkezni. A gyerekek megszeppenve lesnek be a terembe, Zsolt meg röhögve mutatja nekik a bebugyolált karját.
Na, ugye, megmondtam, hogy nem fogok bent rohadni.
Grimaszolva próbálnak kislisszolni, amikor arra kérem őket, hogy mossák föl a vért. Nagy sokára az irokéz frizurás Tibi fogja a vödröt meg a fókát, és nekilát.
A Bokrétában mostanában nem volt ilyen kemény ronyó. Másfél éve a bolond Janika – tekintélyes mennyiségű vörösbortól és jó néhány vodkától beindulva – előbb a fotelt vágta bele az ablakba, aztán az ajtót célozta meg egy székkel. Neki, azon kívül, hogy kapott egy észre térítő nyaklevest, nem esett baja, csupán az egyik nevelő sérült meg az üvegszilánkoktól. Ez az ifjú kolléga, aki egyébként akkor adta első szolgálatát, annyira szívére vette a történteket, hogy otthagyott csapot-papot, elment haza. Janika amiatt keseredett el, hogy életében először sikerült nőt szereznie a Rákóczi téren, oda is adta neki az ezrest, de hirtelen ott termett a csaj stricije, aki leütötte a fogyatékos fiút.
Ennél jóval veszélyesebb volt, és rosszabbul is elsülhetett volna Misi diszkrét falca. Ő is meglehetősen mólésan tért meg a kimenőről, pedig pia nélkül is depresszióra hajlamos fiú. Nem balhézott, nem hangoskodott, hanem szó nélkül lefeküdt. Hajnalban keltette az éjszakás nevelő, mert munkába kellett volna indulnia. Ahogy ébresztgeti, látja ám, hogy a lepedő, az ágyhuzat merő vér. A fiú jobb kezében penge, bal csuklóján számtalan duzzadt, a megalvadt vértől ragacsos vágás. Szerencsére Misi nem húzott be túl mélyen a zsilettel, némi vérveszteséggel megúszta.
Mire a mentősök jönnek, Zsolti már dobálja magát a széken.
Kurvára fáj! Nem bírom! Rohadtul zsibbad! Jaj, mi lesz velem…?!
A bajuszos mentős megdicsér bennünket a kötésért, amit görbe ollójával alig bír fölfejteni. A fiatal doki kezében egy pillanatra megáll az injekciós tű, amikor mondjuk neki, hogy több liter vért veszíthetett a gyerek. „Hát, te aztán jól elintézted magad” – dörmögi, aztán beadja Zsoltnak a nyugtató injekciót, majd a tetanuszt. A percekkel előbb még társait cukkoló, előttünk menősködő vagányból kétségbeesetten vergődő, kiszolgáltatott kisfiú lesz. A mentőkocsiban infúziós tűt szúrnak a karjába. Zsolti sírva könyörög, hogy ne hagyjuk magára, kísérjük el a kórházba. Bármennyire is szeretnénk, nem tehetjük. Kevesen vagyunk, nem hagyhatjuk itt a házat. Zsolt karját megműtik, de az idegek annyira roncsolódtak, hogy valószínűleg sohasem fogja tudni teljesen kiegyenesíteni az ujjait. Már a kórházból meglép, és hetek múltán sem kerül elő.
„T.-éket keresi?” – kérdezi a kőbányai tízemeletes bérkaszárnya bizalmija, amikor már sokadszor csöngetek az első emeleti ajtón. Mikor elmondom neki, hogy Zsolt sorsa izgat, a hölgy bizalmába fogad, s közli, hogy napok óta nem látta itt a fiút.
Egy hete halt meg az édesanyja. Naponta bejárt hozzá a kórházba. Többször is jöttek érte a gyerekvédőből, de mindig sikerült előlük megszöknie. Azt mondogatta, hogy nem megy vissza oda, mert akkor úgysem engedik ki az anyjához.
Szabadulás a halálba
Lóri volt az első halottunk. Legalábbis emlékezetem szerint korábban a Bokréta utcai intézetben nem fordult elő életet követelő tragédia. Más kérdés, hogy Lóri halála is csak közvetve köthető a házhoz, hiszen egy csepeli toronyház hetedik emeleti ablakából zuhant ki. Mint ahogy a történetünkben szereplő másik két bokrétás ex-növendék, Gergő és Béla sem az intézetben vesztette életét. Mind a hárman állami gondozottak, azaz az új szakmai zsargon szerint intézeti neveltek voltak.
Ép ésszel ma is felfoghatatlan számomra Lóri halála, mert végképp nem volt miértje. Vélt okairól a rendkívüli eseményről beszámoló igazgatói jelentésben az alábbiak állnak:
Június 3-án, pénteken délután hagyta el a házat, a szemle után, s ment haza apja csepeli lakásába. Ott nyugodtan és vidáman elbeszélgetett eltávozáson lévő katona testvérével. Utána szokása szerint diszkóba ment. A bátyja nem kísérte el. A rendőrségi jelentés és az apa elbeszélése szerint a diszkóból V. J. lakására mentek néhányan, és ott, az addigi megállapítás szerint, ragasztót is szívtak. V. J. nem növendéke intézetünknek, de a csepeli ragasztós galeri felderítése és növendékeink devianciáinak figyelemmel kísérése során már többször találkoztunk a nevével. Úgy tűnik, szerepe volt a lakásbiztosításban egy laza kötésű, nagyobb galeriban ragasztózó-mákteázó fiatalok számára. Elképzelhető, hogy Lóri, aki nincs szokva sem az alkoholhoz, sem a drogokhoz, hallucinációs állapotban, önkontroll hiányában a hetedik emeleti ablakból kilépett. Mindez éjszaka egy óra körül történt.
Lóri a tragikus júniusi éjszakát megelőzően került a Bokréta utcai nevelőotthonba. Egy évvel korábban, alkoholos állapotban, ismerőseivel – akik között katona is akadt – gépkocsikat törtek föl. Ő csak passzív alanya a történteknek, a zsákmányból sem részesült. Talán ezért is ússza meg: a katonai bíróság egyévi próbára bocsátotta. Csakhogy a próbaidő letelte előtt (ismét ittasan) újabb balhéba keveredett, lebuktak, s most halmazati büntetésre van kilátása.
Amíg a tárgyalásra vár – talán prevencióból, hogy egy újabb esetleges bűncselekménynek elejét vegyék – utalja be a gyámhatóság a Bokrétába.
A jó kedélyű, barátságos és rendkívül segítőkész Lórit társai gyorsan befogadják, nevelőivel is kifejezetten jó a kapcsolata.
Az intézet egyik legkedveltebb személyisége. Pedagógusok és növendékek egyformán szerették. Ő is szívesen élt a házban. Ezt mondta el az apának is néhány héttel a halála előtt
– meséli róla az igazgató.
Mentális állapotáról a pszichológus így vélekedik:
Lóri egyáltalán nincs veszélyeztetve devianciákban. Így a narkomániában, alkoholbetegségben és súlyosabb antiszociális cselekményekben sem. A nevelőotthonba ittasan sohasem jött be.
Amikor az éjszakai szolgálatok után hazafelé indultam, más társaival együtt ő is többször elkísért – hivatalosan: kiszaladt a közértbe, kiegészítendő a reggelit –, s ilyenkor kölcsönösen meghívtuk egymást egy-egy kávéra a Mester utcai kis reggelizőbe. Lóri majd minden esetben a közelgő tárgyalásra terelte a szót, szerette volna, ha nevelőként én kísérem el. Természetes szorongás, félelem élt benne a büntetéstől, az esetleges börtöntől. Igyekeztem megnyugtatni, lelket verni belé. Győzködtem, próbáljon ne gondolni az egészre, magyaráztam neki, hogy kifogástalan magatartása egészen biztosan jó pont lesz majd a bíróság előtt.
Képtelenség, hogy a börtön fenyegető képzete kergette volna öngyilkosságba. Ám az nagyon is elképzelhető, hogy az alkohol és/vagy esetleg mégis narkotikum miatt fokozatosan elhatalmasodó depresszió motiválta a tettét. A többi sráchoz képest kiemelkedően jó képességű és ennek megfelelően kidörzsölt vagány, a klasszikus önsorsrontó Radír, aki permanensen szökésben volt; a visszaeső piás, a Szív utcai nagymama és a Nyugati pályaudvar között pendliző Sneci, aztán a szuperérzékenységből fakadó frusztrációs pengével magán sebeket ejtve feloldó Lali – ők voltak nálam a ház potenciális halálraítéltjei. No meg Tóni, a kodeinfüggő kőműves, aki belőtt állapotban a katonaságtól fegyverrel szökött meg, hogy aztán a főváros utcáin, a véglegyengülés határán támolygó hajléktalanként fogják el.
Gergővel is sok baj volt, de nála – éppen, mert rendszeresen dolgozott – esélyt láttunk a megkapaszkodásra. Gergő születésekor került állami gondozásba. Anyját, apját nem ismerte, az iratok tanúsága szerint mindkét szülő elmeszociális otthon lakója. „Agresszivitás, rendőri feljelentés” alapján egy kisegítő nevelőotthonból helyezik át a Bokréta utcai speciális fiúintézetbe. Elkezdi a szakmunkásképzőt, de kimarad. Lopásért (szobatársa szekrényét feltöri) és kóros szenvedélykeltésért (ragasztót visz be a házba) az intézet igazgatója jelenti fel, de az előzetesből szabadlábra helyezik. A zacit kisebb-nagyobb megrázkódtatásokkal vészeli át. Nagykorú lesz, ám nincs hova mennie, állandó lakcíme, mint több ezer sorstársának, továbbra is a Fővárosi Gyermek és Ifjúságvédő Intézet, az ideiglenes pedig a Bokréta utca.
Amikor leszerel a katonaságtól – más nagykorúakkal egyetemben – megengedi neki az igazgató, hogy a házban maradhasson. Számos nézeteltérése támad a nevelőkkel, mert gyakorta italt hoz (hozat) be az intézetbe. Csoportnevelője, aki leszerelés után a hóna alá nyúl, felruházza, munkásszálláson helyezi el. Innen megszakad a film.
Többször látják még a Blahán, meglehetősen lepusztult állapotban a Moszkva téren, mindannyiszor masszív drogosok társaságában. Halála előtt néhány héttel a Böszörményi úton találkozom vele, elújságolja, hogy minden oké, egy csöveseket patronáló utcai gondozónál lakik. Ferike, aki éppen szökésben volt a Bokrétából, állított meg a Bérkocsis utcában. Tőle tudtam meg, hogy Gergő lebukfencezett a Margit hídról. Hetekkel később fogták ki, s az állán lévő, verekedésből származó forradás alapján azonosították. Bélának, akivel azon a koranyári napon egymás mellett álltunk Lóri sírjánál – ő, mint az intézeti gyerekek képviselője –, a Népszínház utcai Kishalászban meséltem el Gergő szomorú végzetét.
Bélát napokkal előbb szuperálták ki a seregből, ha emlékezetem nem csal, a veséjével volt baj. Szabadulása és persze a viszontlátás örömére hívtam meg egy sörre. Azon az őszön még többször láttam, színét vesztett, akkoriban kivált a romák körében divatosnak számító joggingban; a Népszínház utcában csellengett, mindannyiszor egyedül. Gergőhöz hasonlóan ő is csecsemő kora óta állami gondozott, a fóti gyermekvárosban nevelkedik. A nyolcadik után padlóburkoló szakmát tanul, de az iskolából magatartása miatt kizárják. A tizenöt esztendős Bélát ilyennek látja a fővárosi GYIVI pszichológusa:
Mentális szintje alacsony, munka- és feladatvégzésnél egyaránt érdektelen. Logikai fejlettsége jelentősen elmarad életkorától, absztrakciós szintje, fogalomrendszere úgyszintén. Toleranciája alacsony, nem tűri a korlátozást, döntéseiben öntörvényű. Főleg agresszív reakciókkal, durvaságokkal válaszol környezete elvárásaira. Családi háttere instabil. Az apjával kapcsolatot nem tart. Az anyjának két, majd három gyereke született különböző élettársaktól. A kiskorúnak voltak antiszociális cselekményei: lopás, szökés, csavargás. Sodródó, minden irányból veszélyeztetett.
Béla a Bokrétában sem örvend túl nagy népszerűségnek: kimenőit rendszerint Fóton tölti, de viselkedése miatt hamarosan onnan is kitiltják. Pesten állítólagos fodrász nővérével tartja a kapcsolatot; valóságos telefonfóbia alakul ki nála, a nevelőket folyton a telefonnal zaklatja; ha nem engedik meg neki, dührohamot kap, fenyegetőzik. Őt sem tartják számon a piások és a szipusok között. Nekem újra csak Ferike, a Blaha réme hozta a hírt: Béla szipus állapotban a Klauzál téren, a csúszdáról fejest ugrott a betonba. „Négy-öt napig élet és halál között lebegett a traumatológián” – mondja a Bokréta új igazgatója, aki azóta sem érti, mi történhetett Bélával. A cigányok kulturális egyesületébe járt, büszkén mutogatta Péli Tamás festőművész személyesen neki címzett meghívóját. Még egy táborba is elvitték, ahol kárpátaljai magyar lányokkal ismerkedett meg, levelezett is velük. Gyakran bement a házba, mert oda érkeztek a levelek. Az igazgató így emlékszik:
Mindig munkásruhában láttam, úgy tudtuk, hogy egy maszek festőnél dolgozik. Pilisvörösváron lakott az anyjánál, ott is temették el. Az édesanyját egyébként az öt év alatt, amióta én ismertem, egyszer sem említette. Én is a temetésen találkoztam vele először.
